16. A MI KACAGÁSUNK
16. A MI KACAGÁSUNK
A Színház rovatba örömest tennők ezt az írást, de nem lehet. Nem színházi írás ez, ha a kacagásról szól is, a színházi kacagásról pláne. Arról, amin mi kacagunk.
A Vígszínházban jutott eszünkbe tegnap este ismét ez a dolog. Vásott, huncut francia darabot hallgattunk, amilyenekhez már rettenetesen hozzászoktunk. És akinek mód adatott arra; hogy otthon, Párizsban, találkozzék e darabbal, s Budapestre rándult társaival, álmélkodva veszi észre, hogy micsoda más és különös a budapesti kacagás.
Az őse a kacagásnak ugyanaz, ami a párizsié: a szerelmi röhej. A gall-latin fajtánál ebből mesésen kifinomodott és összetett kedélyhullámzás lett, mely már alighogy kacagás. Ezt a kedélyhullámzást ma már nem egészen könnyű megindítani. Akik a megkacagtatással foglalkoznak, azoknak végig kell játszaniok a víg szerelmi téma minden skáláját, s még így is unalmasak ma már. Apró aktuális célzások, őrült-különös ötletek mentik meg ma már az unott ágy-turkálást. Holott ennél a fajtánál raffináltabban erótikus nincs. Komoly tudósokat hívhatnánk bizonyító segítségül, hogy egész Franciaország, ez ország minden intézménye, szerelmi lobogó alatt áll, s hogy még az óriási francia nemzet-vagyon is csak azért gyűlt össze, mert a nagy nő-kultusz miatt a szerelem nem olcsó mulatság. Egészen törvényes tehát, hogy a francia, vidám, szerelmi bohózat ma: az, ami. A francia fajta Délről táplálkozik, többet olvaszt magába a latin rokonokból, mint az északibb germán népekből. Ebben is sokan a dekadenciát látják, mi csak azt akarjuk vele bizonyítani, hogy a franciának több joga van meridionális mértékű szenvedélylobogásra és léhaságra. És el is tekintünk attól, hogy ez a nép egy túlcivilizált nép.
De mi? Mit akarunk mi a francia bohózatokkal? Mi, a jóval hidegebb vérűek, túl nem civilizáltak, kik az életet nem igen szoktuk fölfogni esztétikailag, (sőt életfelfogásunk nagyon is bús), pénzünk nincsen, a szerelmet sem tehettük századokon át állami intézménnyé, céllá, művészetté?
Még tovább megyünk. Mit akarunk mi a francia bohózatokkal, amikor ezek úgysem azokkal a fogásokkal fognak meg bennünket, mint a franciákat? Át kell magyarítani a francia bohózatot mindig. A dolgokat közelebb kell vinni nálunk mindig, reális, primitívebb, sőt primordiális érzés-anyagainkhoz képest: a lényeg-hez, ez esetben, sajnos a szerelmi lényeghez, mely csúnya. És ez csak nem való színpadra!
Ez valami, ami hazug, ferde, rossz. Ez tartós nem lehet. Ha a szerelmi élet sok mással együtt nem magyarosan evolválódott a magyarok fővárosában, azért nem kell az országot is megmételyezni, főképpen nem kell magunkkal elhitetni, hogy ott vagyunk, ahol a franciák. Dehogy vagyunk. Nem is lehetünk. Brutális és szomorú dokumentuma ennek, hogy mi a franciás dolgokat is magyarosan élvezzük. Aminek aztán a vége az, hogy kacagásunk kotyvasztott. Csúnya és hazug. Tegnap este például egy igen szellemes francia cochonnerie-ban nekünk az volt a legkacagtatóbb, mikor a szoknya leesett.
Egészségesek vagyunk, hölgyeim és uraim, ha egy kicsit tévedezünk is itt Budapesten a szerelem rengetegében, s ha egyen-ketten talán oda is hagytuk már ezt a rengeteget. És ismerünk a Vénusz-csillagon kívül még egy pár érdemes égitestet. Ideje volna már, hogy a kacagásunk a saját becses kacagásunk legyen.
Budapesti Napló 1904. január 29.
a.
