17. BARNUM ÉS ANDREJEVA LOVAGJA
17. BARNUM ÉS ANDREJEVA LOVAGJA
Nagy eset történt… Gorkij Maximot csakugyan letartóztatták. A Terézvárosban is volt egy kis micsoda. Bagatell! De hogy kellett a mezítlábas Olümposz Jupiterjének dolgozni! Az volt a valami. Elbújhat Vázsonyi Vilmos. Hieronymi? Ez is ellenjelölt? Tolsztoj!!! Meg az a veszett pópa, az a Gapon. Ezeket kellett legyűrni.
Sikerült. A kozákoknak megesett a szívük. Ők is csak emberek. S a Költő, a Nagy, az Egyetlen, a Mártír, a Világosság győzött. Végre is bejuthatott a börtönbe Gorkij Maxim.
Az érzékeny, budapesti, irodalmi asszonyok és feleségek megrendülve gondolnak mindjárt az asszonyra, a feleségre, a Gorkij asszonyára, feleségére. Tévedés és hiba. A vad kozákok már nem törtek össze hitvesi szívet. Madame Gorkij, Gorkijné őnagysága (Gorkijevszkának mondja az orosz?) már régen lemondott a költőről. Átengedte a világnak. Egy Messiáshoz celibátusz illik.
Úgy írják különben, hogy Gorkij rúgta el az ágyat és asztalt. És ment a világot megváltani. Erről bőséges táviratokat helyeztetett el a külföldi lapokban (ma már sajtó nélkül a Golgotháig sem lehet eljutni). Közben hátra-hátranézegetett, hogy jönnek-e már azok a nyavalyás kozákok.
És így ért el Rigáig a Költő. Kortesei szerte Európában mozogtak, lármáztak:
– Győzni fog! Ott megy! Reszket a cár. Tartóztasd le, zsarnok! Tartóztasd le már. Dobd a börtönbe. Hah, te csak Gapontól félsz…
Végre Rigában sikerült is. Behatoltak a durva kozákok Andrejeva színésznő-kisasszony őnagyságának a hálószobájába, s kivonszolták onnan a Költőt. Mert, óh világ, te azt hiszed, hogy a Költő csak azért izgatott Rigában, mert végre is Rigát is izgatni kell. Te kissé csalódol, óh világ. A Költő nem válogathatott Riga és Odessza között például. Neki Rigába kellett menni, mert barátnője, az aranyos Andrejeva a rigai Erkel-színkörben vagy Szigligeti-színházban vendégszerepelt hatalmas íróbarátja jóvoltából (tetszik talán önöknek ismerni ezt a szokást). Nos, Andrejeva kisasszonynak megártott a vendégjáték, beteg lett. Sürgönyzött a Messiásnak Pétervárra, hogy hagyja abba a forradalmat, s utazzék. A Messiás, a Költő egy kicsit bosszankodott (már szinte bizonyos volt a letartóztatás), de szaladt, mert az Andrejeva szava isten szava. Aztán, hogy ugyis lenn volt Rigában, hátha itt könnyebben menne. Csakugyan. Elfogták a Költőt.
És most Németország nagynevű írói gyűjtik az aláírást a cárhoz. Olyan bizonyos volt a dolog, hogy talán már előre történt néhány aláírás. Azóta már az öreg Anatole France is biztosan ívet köröztet. Sír a „művelt világ”. Siratja a Költőt.
Szeretnők a magyar publikum érzékenyeinek a könnyét letörölni. Van – és óh jaj talán lesz is – nekünk most magunknak szükségünk a magunk könnyére. Vigasztalódjanak kérem. Gorkij Maximnak a hajaszála sem fog meggörbülni. Csak híresebb, dicsőségesebb s gazdagabb lesz egy kicsit. Ezt ő maga is előre tudta a maga divinusz lelkével. (És most alázatosan bocsánatot kérünk ezért a frivolnak tetsző hangért.) Legalább százhúsz millió pária jaja csap az Égre a cár országában. Mintha az egész emberiség kínja odagyűlt volna. Ömlik, patakzik a vér. A zsarnok szívében nincs irgalom. Hiában annak a szent, igaz pátriárkának az élete, kit Tolsztojnak hívnak, hiába a szenvedő milliók kiváltott emberének, Gaponnak isteni őrülete és bátorsága, hiába minden. Jaj, mi lesz ott? Rakódik-e a bűnnek, butaságnak, nyomornak és szolgaságnak e világára egy hajnalos jobb világ. A világ nagy íróinak, gondolkozóinak, jóembereinek össze kellene fogni. Próbálni valamit kéréssel, könyörgéssel. Oroszország népéért… És Dante e földszíni óriás poklának tetején megjelen a jeles író, akárcsak a Cook embere a pihenő Etnánál vendégeivel, s mintha ezt kérdezné:
– Láttok? Én vagyok itt I. Gorkij Maxim. Én vagyok a Messiás. Nem Tolsztoj, nem Gapon. Mert a francia–orosz barátkozás óta ma már még a franciáknak is én vagyok a Költő, az Egy. Nekem vannak nemzetközi kritikus barátaim. Én tudom csinálni a legszédítőbb önéletrajzot. Az én mezítlábasságom bámulja Berlin, Bécs, Róma, London, Madrid és Bukarest, azaz hogy Budapest. Bámuljatok is, mert megérdemlem.
Ha tízszer annyi ember volna ez a reklám Jupiter, mint amennyi pedig valóban érdekes, súlyos s bizonyos tekintetben fenomenális legény, akkor is meg kellene vetni minden igaz embernek, mert nincs rettenetesebb bűn, mint az ál-messiáskodás. És éppen most, mikor olyan iszonyú sebhelye vérzik az emberiségnek, amilyen talán még soha: Gorkij Maxim… Messiás ez az ember? Ez egy vad erejű, háborodott önimádó, s emellett Barnum és Andrejeva lovagja.
Budapesti Napló 1905. január 30.
A. E.
