18. „A BÉKA KURUTTYOL…”
18. „A BÉKA KURUTTYOL…”
Berczik Árpád híradással volt a múlt napokban egy kedves, német úrileányról, aki merő szimpátiából nekifogott otthon, nagy Germániában, a magyar grammatikának, s megtanult magyarul.
Örültünk az esetnek, ha tudtuk is, hogy nem páratlan. Húsz–harminc év múlva talán már, ha valami nagy bolondot nem csinálunk, meglássa; aki élni fog, micsoda divatos náció lesz mibelőlünk. Arról jutott ez az eszünkbe, hogy egy krisztiániai tudós egyetemi professzor, a tiszteletreméltó dánus dr. Nielsen Konrád, kincses Kolozsvárott szombat délután a legirodalmibb magyar nyelven fölolvasást tartott. A lappokról beszélt, de ez egészen mellékes. Az a fő, hogy sokasodnak az ilyen esetek, s az a fő, hogy a rokontalan, árva, elmaradt magyarnak ékes, de különös és súlyos nyelvét mindsűrűbben rakja magára idegen agyak memóriája.
Angol fürdőhelyen történt. A table d’hôte-nál két magyar gavallér helyezkedik el azzal az idegenkedéssel, mely a legvilágcsavargóbb magyarokat is állandóan fogva tartja távol Hunniától. Szemben velük nagyon elegáns lady ebédel. Mindenki angolul beszél. Itt-ott franciául. Nyilvánvaló volt, hogy a társaságnak egy tagja se akadna itt, akinek talán sejtelme is volna, hogy él egy nép a Tisza hátán, melynek saját beszédje van. Az egyik gavallér kezdi mustrálni a nagyon elegáns, bár nem egészen fiatal dámát, ki velük szemben ül, s ki egy másik hölggyel, láthatóan társalkodónőjével, angolul diskurál. Mond valamit róla a társának, s aztán kíméletlenül, egy kicsit nagyon is magyaros szellemességgel kezdik szólni a ladyt. A hölgy persze oda se figyel. A gavallérok egyre jobban mulatnak. Tetszik nekik ez a nagy biztonság. Egy percre elhallgatnak. Ekkor feléjük fordítja nagyon okos, finom, race-ra valló arcát a lady, s a világ legkomolyabb, legfenyegetőbb, leghatározottabb hangján kezdi:
– A béka kuruttyol. A béka kuruttyól. Répa, retek, mogyoró, ritkán rikkant korán reggel a rigó…
A híres, nyelv-edző, grammatikai igék, melyek a magyarul tanuló idegenek erőpróbái… Hogy párolgott el a mi két gavallérunk!… A hölgy valóban igen előkelő angol hölgy, kivel társaságokban gyakran találkozhattak Nyugaton járó magyar diplomatáink, s aki nem az egyetlen angol hölgy, aki szimpátiából magyarul tanul.
És van, akad ilyen bájos eset, tömérdek. Egy kis vigasztalására az idegenben bolyongó szegény magyarnak. És lehetetlen is, hogy mi divatba ne jöjjünk. Az a csoda, hogy eddig nem igen kellettünk.
Mert nem tréfa dolog az, ha itt és így, kurtán-furcsán írunk is róla. Európa szívében egy alighanem mongol fajú nemzet, mely ezer év után – s milyen ezer év után! – ott tud lenni, ahol van. Ez nem lehet ám véletlen, s ha akármelyik gőgös, nagy kultúrájú nép igaztudó fia, akár egy percig is, töpreng miattunk, meg kell látnia ittlétünkben a nagyszerűt.
Pláne a gyönyörű apoteózis után, melyet Japán szerzett a mongol fajú népeknek. Ki tudja, mit akar velünk Sors ő felsége? Vénülnek a nagy kultúrájú népek. Hátha Ázsiának egy örök-ifjú faja készül új kultúrával rövid századokon belül a világ s a népek élére állani? Hátha mi itt, idegen népek rengetegében a Jövendő bevert cölöpje vagyunk, a História útjelzője s előrekiáltása? Véletlenül, ok nélkül nem lehetünk itt. Hátha az a szerepünk; hogy a régi világ, a régi kultúra, s a jövendő úr-fajta s jövendő kultúra kiengesztelői, összeegyeztetői legyünk?
Becsüljük meg magunkat. Újra mondjuk: nem leszünk mi utolsók.
Csakhogy… De sok „csakhogy” szorongatja a torkunkat. A többek között: barátkozzunk egy kicsit az ideákkal. Milyen szép úton voltunk már. Kezdtünk gondolkozni és dolgozni. Kezdtük kultúrnépekhez illően elszánni magunkat intenzív, intellektuális életre. A honhazaffyaskodás mellett kezdett lábraállni egy kis tudomány, művészet; irodalom. Kultúrtársadalom formájára, módjára kezdtünk már élni. Mert hát kell a politika, nekünk különösen kell, de a politika mégis csak igen alsórendű munka, s mindenütt a világon többet rombol a kultúrán, mint épít.
És mikor ez mind szépen megindul, jön az ár, és elborít mindent. Ma már újból nem kapható ebben az országban senki másra, mint politikára.
Bocsánat, hogy kicsi, vidám dolgokból idejutottunk. Gondolkozzék csak mindenki, aki tud, vajon például a Tisza Istvánoknak Makkai Zsigákra váltása – szintén történelmi szerepünkhöz illik? Akkor, mikor kezdenek számbavenni, értékelni bennünket, nekünk az európai szalónok hangjára csakugyan hejretyutyuval kötelességünk felelni?
A béka kuruttyol, – fognak bizonyára gúnyolódni ez íráson. És mégis a Berczik német lánya nem fogja-e vajon eldobni a magyar grammatikát? És a tiszteletreméltó dánus dr. Nielsen Konrád fog-e még magyarul olvasni föl Hunniában? Mert kinek kell itt idea, tudomány, művészet, gondolat? Ki légyen a követ, ki légyen az „éljen!” ez nálunk minden probléma. A tiszteletreméltó dánus professzor megtanul – mondjuk – csehül (a csehek nem éppen csak politikával foglalkoznak), s tart majd felolvasást két Európába tévedt kis furcsa fajról, a lappról és a magyarról…
Budapesti Napló 1905. január 31.
A. E.
