29. EGY KÖNYV ÉS EGY EMBER
29. EGY KÖNYV ÉS EGY EMBER
Legyen ez a hely ma egy könyvé és egy emberé. Adjunk nekik egy napot a jövendőből. A jövendőből, mely úgyis az övék. Az övék, ha fejünk tetejére is állunk. Aminthogy ezt cselekedjük mostanában nagyon. A könyvet egy ifjú magyar kör prezentálja nekünk, a Társadalomtudományi Társaság. Az embert az ifjú magyar forradalom küldi Szegvárról. A könyvnek jóformán neve sincs. A Társadalomtudományi Társaság a magyar társadalomnak gondolatokat küld e könyvben. Emlékezetes, nagy vitáknak eszme-anyagát küldi. Az embernek sem a neve fontos. Véletlenül Mezőfi Vilmosnak hívják.
Ám lássa a magyar társadalom, miként fogadja ezt a könyvet és ezt az embert. Forradalmat hoz mindakettő. Ha nem is akarná. Ha meg is gondolná időközben. Mert a gondolat könyörtelen és feltartóztathatatlan erő, még ha az ünnepi ódák is ugyanezt mondják. Minden gondolat sok millió gondolat helyett beszél. Minden gondolat vörös zászló még akkor is, ha a gondolkozás ellen küldik csatasorba. És a szegvári magyar paraszt sem tréfál, mikor felküldi a magyar parlamentbe Mezőfi Vilmost. A szegvári csatamező van olyan históriai, mint az a mező, ahol szétverték a Dózsa György csapatát. Négyszázkilencven ember adta rá szavazatát, de tizenhét millió ember, akinek ma még nincs szavazójoga, vele küldi a törvényhozásba vágyait és reményeit. Mezőfi Vilmos fönt áll a bástyafokon. Megszédülhet, lezuhanhat, fehér zsebkendőt ránthat, de már ott volt.
Mezőfi Vilmos, a volt óráslegény, a harcos zsurnaliszta, az első vörös lobogójú magvar népképviselő majd csak eltalál a helyére a parlamentben. Ő neki már megvan a mandátuma. Ő el van helyezve. Ne ő róla essék szó először.
Különben is több egy könyv, mint egy ember. A parlament könyvtárába eljut-e vajon a Társadalomtudományi Társaság könyve olyan könnyen, mint a nagyságos urak padsorába a szegvári követ? Eljut-e vajon? A gondolatnak nehezebb az útja, mint a karrierre törő egyénnek. És ennek a könyvnek eredendő, halálos bűne van. Ólomsoraiból olyan beszédek hangzanak hozzánk, amelyeknek a magyar parlamentben kellett volna elhangzaniok, ha a magyar parlamentben bon ton volna a gondolat, divat a valóság, és illendőség a kultúra.
Ezt a fiatal magyar kört, ezt a Társadalomtudományi Társaságot, az intellektuális és az élettel számoló élet oázisának tartjuk egyre többen a magyar Szaharán. És majdnem így van.
Olvassuk és fölidézzük a nagy vitákat. A modern emberi társadalmak probléma-óriásai kelnek föl előttünk nagyszerűségükben. És szikra-özön, gondolatok özöne rajzik föl, mikor buzogányaik összeérnek. A liberalizmus, konzervatívizmus, szocializmus és anarchia. Körülöttük, velük, értük, miattuk, általuk folyik a harc, igazodik az élet ma már minden kultúrtársadalomban. Egy a célja mindegyiknek: megadni az emberlénynek a legtöbb és legboldogabb módot az életre. Minden irány, jelszó csak értük és alattuk van… Mikor láttuk ez óriások titáni harcát a magyar fórumon? Mikor hallottuk a modern társadalmak nagy jelszavait megzendülni a magyar közéletben s a magyar – parlamentben? Mikor kápráztatta el szemeinket a magyar népképviselet házában a nagy tömegekért, a nép-milliókért összecsapott fegyverek kicsiholt gondolatszikráinak fényes szikra-zápora? Milyen csodálatos is a gondolat. Olvasgatunk ebben a könyvben. Geöcze Sarolta, Gratz Gusztáv, gróf Batthyány Ervin, Szabó Ervin húzták föl a sorompót a négy összecsapó óriás előtt. Négy más világ ez. Négy kiengesztelhetetlenül külön egyéniség: De mert gondolatokra bízták magukat, milyen magasan tudtak szárnyalni!… A harcosok is, a társadalmi fejlődés irányairól folyt vitának szónokai is, micsoda magasságot képviselnek a magyar közélet pocsolyasúroló témái mellett!… Mert ezek az életet nézik, boncolják, s művelik a jövendő számára. És a milliók, a tömegek számára. És mindig eszmékkel.
Ez a könyv a forradalmat hirdeti, mely jönni fog. Tegyék bár e könyvet indexre ott, hol ma húszezer hatalom-osztalékosnak új húszezerrel való kicserélése a világrengető kérdés, ott, ahol egy millió ember is sok, ha szavaz, mert már ezeknek is hiába festik lelketlenül, megtévesztően, pirosfehérzöldre az oligarcha kastélyablakokat. Veszedelemben van a magyar parlamentarizmus, csakugyan. A mai. Jön, fölkészült ellene az élet, a gondolat, a kultúra, a társadalmi lelkiismeret, a nép-érdek, az igazság.
Ezt jelenti ez a könyv is. De ezt jelenti – nem véletlen konszonálással – a szegvári csatatér harci zaja is. Nem kell félteni a „romlott nép”-et. Élet van abban s élni akar az. Az egy millió magyar marakodó urai közé a tizenhét millió elküldte Mezőfi Vilmost. Mezőfi… És Vilmos is. Óráslegény volt. Újságíró. Járt valószínűleg toloncúton is. Agitált és ébresztgetett. Miként a Társadalomtudományi Társaság lecáfolta a babonát, mintha a magyar intellektus idegen volna a művelt világot áthevítő modern, nagyeszmék táplálásától, úgy tett ő kísérletet, hogy a magyar néplélekbe elhelyezze a legnemzetközibb, legáltalánosabb, legvilágformálóbb tömegeszmét.
Jelek ezek, nagyszerű jelek. Már nemcsak a föld belseje dübörög, s az eszmék lovagjai sem tűnnek el a felhő mögött. Kicsoda Mezőfi Vilmos? Mi lesz? Igazi, ortodoxok által is elismert szociáldemokrata-e vagy sem? Majd megválik. És az sem utolsó jel, hogy az első szocialistának számolnia kellett a magyar éggel s a magyar földdel, melyben szent Jókaink-uccse van valami… Mert a földes kis királyok ezer holdjai közé szorított szegvári magyar igaz magyar, színtiszta magyar, hogy egy kicsit gúnyolódjunk: autentikus paraszt…
Tisztelt osztályparlament, főrendi urak, képviselők, nagyállású vagy nagypénzű urak, intellektüellek és honhazaffyak, írók, újságírók művészek, egymással s egymás közt olcsón és nem őszintén marakodók, mi mind, jó lesz vigyázni. Hatalmas árjával fenyeget bennünket az igaz élet. Ma egy könyv jelent meg, s egy Szegvár mozdult meg. De a jövendő beszél hozzánk. Jó lesz közelebb engedni magunkhoz az eszméket és a népet. Európai vulkanikus eszmeerők nyúlnak be minden társadalom életébe. És mi is Európában élünk. A nagy, közelgő, törvényszerű földindulásra jó lesz magunkat ellátnunk európai eszmékkel és magyar népszimpátiákkal!…
Budapesti Napló 1905. február 16.
Ady Endre
