32. A MOSZKVAI REKVIEM
32. A MOSZKVAI REKVIEM
(-y) Szent Szerafinhoz imádkozik a cár. A moszkvai archimandrita rekviemet tart. A moszkvai híres gigászi haranggal pedig csoda történt. Megkondult, és most bömböli a veszedelmet. Ez az őrült vészkondulás túlharsog mindent a világon. Nem halljuk egymás beszédjét sem tőle. Nincs lármája ma semminek, csak a moszkvai Kremlnek. Madarász apó kuruc zsörtölődése, a titkos suttogások a bécsi Burgban, a reichsrati pofonok hangjai, a balkáni bandita-zaj, a francia kultúrharc kardcsattogása, Chamberlain legtüzesebb beszédje, a munkás-zubbony és cézár-palást német harca, minden, minden lárma, szenzáció – semmi. Kakasviadal, béka-egérharc alacsony, gyönge nesz. Kong, süvít a moszkvai harang. Ez a rettenetes zúgás elnyom mindent. Ki tudja a szemeit behunyni, füleit betömni, lelkét teljesen a magyar koalíció reménységeihez fűzni, mikor rettenetes földindulás rázza a világot!
Kong, kong a moszkvai harang. A szent város archimandritája misét mise után mond. A világ döbbenve néz egy koporsót, egy új koporsót. Soha még ilyen bélésű koporsót. Hiszen az orosz koporsókba gyakran kerül tépett emberhús-cafat. De ebben a koporsóban van kavicsdarab, páncélfoszlány, kocsi-szög, minden. A bomba, mely Szergiusz nagyherceget kocsistul fölcsapta a levegőbe, s ott széjjelcibálta, nem osztályozott. A lepedőbe, melybe a véres hóról fölkaparták Szergiusz nagyhercegből, amit lehetett s ami megmaradt, kocsiforgács, lószőr, kavicsdarab s egyéb más is került. Kicsi volt a Dante fantáziája, mert a pokol minden kínjánál több lehet olyan holttesténél állanunk egy elveszített kedvesnek, amilyen mellett Erzsébet nagyhercegnő, Szergiusz felesége, Miklós cár és a többi bíboros rokonok állnak. Oroszország egy megelevenedett s megnövekedett Dante-pokol.
A cár ájulásból ájulásba esik. A szerencsétlen beteg ember őrjöng, s csak a fiát félti, a párhónapost, a mit sem sejtőt. A trónörökös-baba szobája tele van szentképpel, mindenekfölött Szent Szerafin-képekkel. Szent Szerafin az orosz gyermekek őriző szentje. Ő benne, szent Szerafinban bízik már csak a cár. A felnőtt nagyhercegeket már úgy sem védheti meg az ég minden szentje sem. Ez már bizonyos. Szergej nagyherceget, akit mi, kik mindent és mindenkit a németek által ismerünk és nevezünk el, Szergiusznak nevezünk, ami neki most már óh olyan nagyon mindegy, tehát Szergiusz nagyherceget, lám nem tudta szintén megvédeni semmi. Minden nérósága, még áldott asszonya, felesége, Erzsébet sem, aki kedves a népnek és megkíméltje volt a legelszántabb pokolgépezőnek is. Oroszországban nincs már sem földi, sem égi tekintet. Föltartóztatni nem lehet, amit a vakság és embertelenség fölidézett.
A legdühösebb nagyhercegi vérebbel számolt le az orosz forradalom, amely forradalom már megvan, s amely most már ott sem áll meg talán, ahova rettenetességben eljutott volt valamikor a legleszámolóbb földi mozgalom: a francia revolúció. Oda kell figyelnie, ott kell lennie az egész világnak. Beteljesedtek az idők.
De ne szóljunk így. Jobban elmond mindent egy kicsi kép.
A nagyúr kimegy a Nyikoláj-palotából. Fürödni akar. Gőzfürdőbe megy. És elfelejti magával vinni az asszonyát, a feleségét, akit kímélt a bomba. Páncélingét fölvette magára. Sohse járt e nélkül. Pedig a hű Moszkva csöndes. E szent várost meg akarták ugyan bolygatni istentelen diákok nemrégiben, de Szergiusz rendet csinált. Véres halotti rendet. Tél és néptelenség az úton. És sok rendőr. A kocsit nemes lovak röpítették a havas úton. És amott áll egy szánka, egy polgári szánka, bundás alakokkal. Csupa csöndes, polgár-idilli tónus. És tíz perc múlva a másik kép. A szent, csöndes, titokzatos Moszkva lázadva él. Rohanó rendőrök, katonák, polgárok, parasztok. Egy eszeveszetten síránkozó asszony rohan pongyolában az utcán arra, hol legsűrűbb a raj. És ott kapargatják a havon a széttépett nagyhercegi hulla piszkos darabjait. Közben semmi sincs. Csak egy kézdobás. Egy rettenetes dördülés. És a Kreml kapui zuhannak be, nehogy meneküljenek a gyilkosok.
És lehetetlen nem szimbolizálni. A rohanó kocsi lovai sebezve száguldanak tovább. Kőfalhoz verődnek. Úgy kell agyonlőni őket. És halálra sérül az ártatlan kocsis. Mint majdnem mindig történni szokott. Nem Oroszország sorsa lesz ez? Nem a pusztulását jövendöli a zsarnoknak is, az elnyomottnak, a bűnösnek, a bűntelennek is? S a história rohanó szárnyas, orosz lovait nem kell-e majd lebunkózni, agyonlőni? Nem lesz-e ebből a forradalomból olyan vértenger, mely minden országok gátjait áttöri?
Kong, kong szent Moszkva csodálatos harangja. Ilyen vészkondulás talán még sohasem zúgott a világon. Az apró-cseprő lármák nem hallatszanak most meg. A moszkvai vészharang az egész világnak szól. A moszkvai archimandrita csöndes miséket mond. A harang zúg. A világ pedig megriadtan figyel. Kit fog szétszedni a levegőben a legközelebbi bomba?…
Budapesti Napló 1905. február 19.
