31. KÁROLY GÁBOR – KÖZBESZÓLT
31. KÁROLY GÁBOR – KÖZBESZÓLT
A nagy országpalota táján láthatatlan alakban ma délelőtt egy néhai való igaz, nemes ember stációzott az árnyak sietségével néhány percig és – közbeszólt. Ő volt az csakugyan. Az elköltözött, az elporladott derék. – Kaplony vezérnek Gábor nevű, nemes és késői unokája. A kristályos lelkű, nemes és örök nyughatatlanságú, dús családjából kiütő és kiütött. A legendás közbeszóló.
Csodálkozott a tisztes árny. Új volt neki minden. És új mindenek felett a tüntető kedvű nép, mely felett lebegett. A harsogás, a zúgás, a hang, a szó. Tűnődött és beleremegett a sok szenzációba. Mi történt a magyar földön? Elsülyedt, ami volt, minden? A nagy országpalota kapujában íme feltűnik egy büszke úr alakja. Az utca riadalomba tör: éljen! Ki az? Nagycímű férfiú, kamarás, kinek valamikor csupán Bécsben repesett a szíve, s talán ma is ő a magyar Metternich, kinek az ember bárón vagy kamaráson kezdődik. Majdhogy vállakra nem kapja a tömeg. Ejnye be különös. Jön egy pap, akiről azt mondják, hogy nem bánta valamikor, ha imádságos turini szentünket káromkodó, undok szájak bántják, s aki okvetlenül sokallja azt a kis világosságot, ami a népig már leért. A nép szinte a ruháját csókolja. Jön egy mágnás, azok közül való, kiknek rideg latifundiumai Amerikába kergetik a magyar parasztot, vagy a meg nem értett tanok romboló világába. Szinte csókos szerelemmel üdvözli az utca. Jönnek a legzártabb kaszinó lovagjai, akik fütyültek s fütyülnek az ügyvédre, a firkászra, a szatócsra, a latájnerre, a polgárra, a parasztra, a proletárra. Most hallelujával, éljennel rivalgja körül őket a plebs, mi, ti, ők, a semmik, a született declassé-k.
Mi történt itt? És csaknem egytől-egyik gróf és báró szavakat ölelget át harsogva az éljen.
Itt megszületett a demokrácia. Magyar formában talán: gróf vagy báró mindenki, amint tetszik. Vagy lehet, hogy szebb és nagyobb dolog történt. Hiszen régen pihenünk már a kaplonyi templom alatt. Lehet, úgy kell lenni, megtörtént minden üdvös csoda. Nincs főrendiház. Nincsenek kasztok. A papok csak az égiekkel foglalkoznak. A munkátlan nagy urak verejtékkel akarják elfelejtetni, hogy annyit vétettek e szegény ország ellen. Nincs más érdem, mint a munka. Senkinek sem fátuma a születése, a rossz neve, a vallása, az ízlése, az önérzete. Nincs előjog. Nincs végre ostoba címmánia. A nagy fideikomisszumok helyén boldog magyar földművelők sűrű fehér tanyái tarkállnak. Az ipar, a kereskedelem ez ország újjáváltásának nagy munkája, az ex-kiváltságosakban kapta a legbuzgóbb, szinte penitenciával dolgozó katonákat. Demokrácia, haladás, kultúra, jólét, nemzeti hit és nemzeti vagyon. Eljött az ígéret országa. Vége a bűnnek, az egyenlőtlenségnek, a szomorú kornak, mikor még az is megtörténhetett, hogy egy sereg életet nyomorított, átkozott meg az a vakmerőség, ha a mágnásfiú polgárleányt vesz feleségül például. És több és más és sok hihetetlen ilyen eset. Elmúlt.
…Ám a szellemek tévedése nem több, mint egy gondolat-suhanásnyi idő. Az áldott emlékű Kaplony-utód mindjárt belelátott, mert bele tud látni a szellem, a dolgok lelkébe. Félelmetes, rettenetes világossággal…
…Hát még ott sem talán, ahol akkor? Hát mi ez? Hát ügyes szavakkal ezt az én népemet, én szeretett népemet ripekké lehet tenni?
És íme egy nevezetes Kaplony-utód, híres oligarcha száll a hintójába, kinek testvére volna e szent, e tisztes árny. A tömeg szinte új galvánizációval kiáltja:
– Éljen! Éljen!
Úgy mennek, a fia jön most s haragosan zúg a nép:
– Abcúg! Abcúg!
És jönnek érthetetlenül, furcsán, tarkán az alakok, és zúgnak ugyancsak imigyen az éljenek és az abcúgok.
És ekkor hirtelen mintha azt a régi, rikácsolásában is édes, nemes, haragos hangot hallanók:
– Ez a Bábel tornya! Itt felfordult minden!
Aztán csönd. Nyilván hallucináció volt. S az árny, ha csakugyan itt járt, suhant lázongva, búsan, villámröpüléssel, tisztább, nyugalmasabb, bölcsebb világrégiókba… Még egyszer utoljára közbeszólott.
Budapesti Napló 1905. február 18.
A. E.
