49. LA TORTAJADA A PÁPÁNÁL
49. LA TORTAJADA A PÁPÁNÁL
– Terpszikoré leánya, leányom, hivalkodó, szegény némber, kelj föl és beszélj. Honnan jössz?
– Messziről, messziről, óh én szentséges atyám. A világból. Mindenünnen. Riadalmas, tündérfényű deszkákról. Szomorúan.
– Beszélj.
– La Tortajada vagyok. Ez a nevem. Így ismernek. És nem vagyok az mégsem. Táncolok, és nem tánc a vágyam. Fáradt vagyok, és nem a táncban fáradtam el. Úgy érzem, hogy ezer évek fáradtsága húzza tagjaimat. Úgy érzem, hogy ezer évek miatt nem tudok már tovább táncolni és kacagni… Lelkemben az egész világ könnyei áradnak.
– Sírj és könnyeid megszámláltatnak, leányom. Hiszen te is leányom vagy. Az Üdvözítő fölemelte a bűnös némbert is. Sírj és remélj.
– Nem tudok sírni és nem tudok remélni. Csak a lelkemben, bent gyűl a könny. És régen gyűl már. Én azóta élek, hogy Istent keres az ember. Ott voltam a legelső áldozásnál, mikor a megfélemlített emberállat ki akarta engesztelni a megfélemlítő, ismeretlen hatalmat. Durva dörömbölés, furcsa muzsika hangjára pezsdült föl először bennem a vér, s kezdett táncot lejteni a lábam. Aztán az olümposzi istenek szeretett leánya voltam. Óh víg táncos tavaszok! Óh mámoros szaturnáliák! Aztán nagy némaság jött a világra, és én meghaltam e fagyasztó némaságban. Circumdederunt-ot énekeltek a koporsóm felett, új fajtájú szigorú papok. Az én igazi életem elmúlt. Akinek az első táncomat odaadtam, az most engem megtagad. Odaálltam még egyszer oltára elé, régi szent, templomi misztériumkor. De onnan is hamar elűztek. A tánc, a szabad kedv, óh régóta kiátkozott itt a földön. Nemcsak Terpszikoré-anyám, de minden szabad, vidám, emberi múzsák el vannak űzve az oltárak tájáról. És én úgy érezem, mintha az emberi fajta visszemlékezése volnék a régi pogányságra, s olyan fájó, vágyó visszaemlékezés vagyok, aki maga a halálos bűn. És úgy érezem, szentséges atyám, hogy lehetetlen így élni tovább az embereknek. Ti, őrei az emberi lelkeknek, megátkoztok minden szertelen gyönyörűséges lendülést e lelkekben. Mi pedig Terpszikorénak és múzsatestvéreinek fiai és leányai bárhogy is hadakozunk veletek, a ti erőitek miatt nem tudunk igazi jókedvet, fölszabadulást adni az emberi lelkeknek. A gondolat, a csók, a dal, a muzsika, a tánc, a faragott amulett s mindezek akkor születtek, mikor Istent először kereste az ember. Két ezer év óta miért száműzöttek ezek?…
– Bűnös és balga vagy, leányom. Az Úr nem űz el senkit. Titeket sem, a Sátán gyermekeit sem. Ő a Kegyelem. De a ti életetek csupa szabadosság, bujálkodás, istenkísértés, porimádás. Az embernek az égre kell tekintenie… Ha bánod és levezekeled bűneidet, ott fent kegyelmet találsz.
– De mi itt élünk, itt lent. Én itt élek ezer év óta. És testvéreim is itt élnek. És az emberek is itt élnek. Mi itt a földön akarnók egyenlően vidámmá és boldoggá tenni őket. Miért kell halálra fárasztanunk magunkat a veletek való hadakozásban. Miért nem vidámíthatjuk az embereket bátran és szabadon? Miért kell a világnak már azt is rendkívüli eseménynek tekinteni, hogy a pápa, aki Toszkánai Lujzát fogadja, színe elé bocsátja La Tortajadát is, aki ha fáradtan és búsan is lelke mélyén, de mégis az embereket vidámságra tanította e bús siralomvölgyben?…
(Mindebből természetesen, csak annyi az igaz, hogy X. Pius pápa, aki máris annyi Vatikán-másító, nemes, bátor új emberi vonást árult el a petrusi trónon, kihallgatáson fogadta La Tortajadát, a Budapesten is ismert híres spanyol táncosnőt. A Vatikán biboros emberei szörnyülködtek ennek csak a gondolatára is. De a pápa a szeretet bölcs mosolyával mondotta a szörnyülködőknek: „az Üdvözítő tanítása szerint ő éppen úgy leányom nekem, mint ti fiaim vagytok.” És La Tortajada beszélhetett a pápával. E hír ötletéből fakadt ez a képzelt, febrilis, furcsa dialógus.)
Budapesti Napló 1905. március 17.
A. E.
