50. A SZENTBERNÁTI BARÁTOK
50. A SZENTBERNÁTI BARÁTOK
– Ohorn színműve a Vígszínházban –
Ohorn aposztata szerzetes. Most tanár és író, protestáns és libre penseur. Színdarabot írt a zárdáról, amelyet megutált és elhagyott. A klerikálisok tüszköltek és toporzékoltak. Az antiklerikálisok fölvonultak. Ez eldöntötte a színmű sorsát. Ohorn darabja híres darab.
Ne szépítsük: bizony az papverő színpadi mű. Tendenciózus miliő-dráma az Éjjeli menedékhely tempójában (csináljuk meg azt a kis szójátékot, hogy sok klastrom csakugyan az Éjszaka menedékhelye?) De a tendenciózus színdarabok legbecsesebb fajtájából való. Ohorn maga több ízben kijelentette, hogy ő bizony fotografált itt-ott ebben a darabban. A maga históriáját, zárdai tapasztalatait vitte színpadra. És ha ez eleve elvesz sokat a dráma artisztikus voltából, viszont ugyanez nagy, hódító becset is ad e darabnak. Ez az Ohorn nem a reverendás Bilse, mint gondoltuk. De valaki, akiben tüzes az érzés, s akiben egy naiv, de apostolkodó vágyú lélek lakik.
Ha Heine, vagy egy Heine ötven-hatvan évvel ezelőtt sejtette volna, hogy majd ötven-hatvan év múlva ott tart Európa, ahol tart, igen-igen szomorúan halt volna meg. Ohorn az ő darabjában egy Fridolin nevű öreg baráttal szignifikál egy meglepő és leverő valóságot. Néhány évtizeddel ezelőtt még a papok is szabadabb szelleműek voltak, mint ma. Míg a világ keresztül gázolt a nagy háborúkon, az európai társadalmak szociális és egyéb küzdelmekben forrongtak, a természettudomány csodákat produkált, a gondolkozók gondtalanul csatáztak egymás közt s az egész világ azt tartotta, hogy a papokkal pedig immár leszámoltunk, jó néhány esztendő óta egyik rémület a másik után szállja meg az európai társadalmak liberálisait: suttyomban, lassan fölkeltek a letiportak, s a klerikálizmus elevenebb veszedelem, mint valaha. Visszacsúszott a világ határozottan. Mi már hol jártunk vad eszme-paripákon, s most kiderül, hogy nem a jövendőnk, de a régmúltunk sincsen még rendben. Eszemágában sincs azt mondani, hogy a magyarországi klastromokra ráillenék Ohorn írása. De ráillik nyugatibb országokéra, és talán-talán még ebben sem vagyunk mi kivételesen szerencsések. Csakhogy nálunk a halk szisztéma a divat. Félünk a kényes, bajos problémáktól. Mindenesetre nem lehet oktalan jelenségnek mondani azt, hogy a német színpadokon szenzációs sikert arat egy nem művészi munka, melynek ereje csak a becsületes antiklerikális érzés. Mementónak nálunk sem ártott az Ohorn darabja.
A klastrom-élet s a benne támadt egyén-tragédia: ez volna a Szentbernáti barátok sujet-je. (Ez a Szentbernáti barátok olyan formán csinált cím, mint a Kukorica Jánosból – Kukorica Jónás. Mert vannak szentbernáthegyi barátok, s van egy rend, melynek szent Bernát az alapítója, de szentbernáti barátok nincsenek.) Pál testvér egy önző, tunya iparosnak és egy bigott asszonynak a fia szüleiért s leánytestvérkéje boldogságáért föl akarja áldozni magát, s szerzetes pap akar lenni. Ott él a zárdában fiatal, szabad, büszke poéta-lelkével. Szenvedi a kálváriáját egy nem emberi életnek. A szerzetesek között sok az őrülten fanatikus, de még több a besúgó, a farizeus, a rossz, a stréber. A kevesebb: a tiszta, a jó, a szabad lelkű köztük. Hát itt éljen ő? Itt, ahol Lessing és Goethe sátánfajzatok, ahol az emberi gondolkozás, szabad búvárkodás halálos bünök? Ahol bosszúból becsületes, öreg szolgákat halálba kergetnek? Megszalad a fölavató-oltár elől s egy végtelenül nemes lelkű testvérnek, Meinradnak sóhajtása száll utána: „bár veled mehetnék én is!”…
Ötfelvonásos a darab, és sokszor szól ki belőle unalmas, papos kenetességgel a tendencia, és módfelett érdekes mégis. A reverendás, csuhás alakok, az ő befalazott életük, amit tesznek, beszélnek, ez mind érdekes, mert új, szokatlan, kényes és valahogy lelkünk gyáván visszatartott igazságait rángatja meg. És sokszor az artisztikumot is pótolni tudja az aposztata író aposztatai heve.
Két kis nőszerep, s a többi mind férfiszerep. A Vígszínház úgy rukkolt ki Ohorn darabjával, ahogy a Vígszínház csak képes és ez sokat mond. Gondos, művészi díszletek, a legértelmesebb rendezés s a legvígszínháziabban perfekt, elsőrendű előadás. Tanay Pál testvér szerepében kiváló. Hegedüs meleg és megható a liberális szerzetes szeretettel írott szerepében. Góth az erdészt játszotta, a kolostor régi szolgáját, akit öngyilkosságba űznek. Olyan erős volt, benső, mint mindig, ez a jeles művész. Nagyon szerettük Tapolczait egy nem nagy, de pompás szerepben. És jelesek mindannyian: Fenyvesi, Vendrei, Balassa, Kazaliczky, Rónaszéki, stb. És nagyon jók, kisebb szerepeikben is nagyon megjegyezni valók: Hunyadi Margit és Varsányi Irén.
Taps nagyon sok volt. Főként a második és harmadik felvonás után. De nem volt hideg még ott sem, hol egy kicsit fenyegető volt az unalom. Úgy látszik, hogy a darab témája volt nagyon kedves a publikumnak. Egy francia újságíró írt volt néhány hónappal ezelőtt érdekes leveleket Kínából, Kantonból. Egy híres Buddha-templomot és zárdát látogattak meg valahol Kanton mellett az újságíró s két más világkóborló ismerőse. Egy értelmes kuli volt a vezetőjük. A zárdában imádkoztak, szemlélődtek, aludtak, vagy lakmároztak szerte a buddhista barátok. Mikor a társaság visszamenőben volt, megszólalt a kuli:
– Francia urak mondok önöknek valamit (súgva mondta). Mi nem nagyon szeretjük ám a papokat itt Kínában. Mert mégis furcsa, hogy ezek esznek, isznak, henyélnek, alusznak, énekelnek, imádkoznak, mi hordjuk ide nekik, amink csak van, ők pedig ilyen könnyen éljenek… Ugye nem járja ez? De el ne árulják, hogy én ezt mondtam.
Budapesti Napló 1905. március 17.
(Dyb.)
