53. SILVIAC KISASSZONY
53. SILVIAC KISASSZONY
Silviac kisasszony tisztelteti azokat a kisasszonyokat, akik Párizson kívül is találhatók. Az iszonyúan népi Hazard-familia minden bájos leány-tagját. Azt üzeni nekik: ne essenek kétségbe. A modern élet valóban komplikált, őrjítően komplikált. Sőt elmúltak amaz aranjuezi szép idők is, mikor elég volt fiatalnak, szépnek, vidámnak és nőnek lenni. A bomlott idegek e korszakában sok minden változott. És mégis: ne essenek kétségbe a bájos Hazard-kisasszonyok. Még mindig a női pálya a legkényelmesebb, s még mindig sok vidám ajándékokat kaphat az élettől – persze ma már csak: esetleg – egy bájos Lesbia inscrupolosa. Csak várni kell. Azaz nem kell várni. Furcsa, ugy-e?
Mi volt Silviac kisasszony egy-két évvel ezelőtt? Tiszteletbeli segédszínésznő, ami Párizsban jelent már olyan keveset, mint Budapesten. Voltak bizonyára imádó lovagjai. Volt néhány ígérete színházi szerződtetések irányában. De sehol semmi jel – ad astra. S a legszebb kalapja sem volt drágább száz franknál. Mi ez, istenem? És Trouville-ba éppen ha elmehetett nyaranként, de például már saját automobilra nem is gondolhatott szegényke. Kis nő volt, mint a budapesti világlátott aranyifjak mondanák.
És egyszer egy kis vendéglő telefon-fülkéjébe lépett Silviac kisasszony. Egy numerust mondott be a kagylóba, és várt. Várt, várt, várt, és hihetetlen dühbe borult. Mert ilyenek vagyunk mi, modern lények. Egész életünkben egyebet sem teszünk, mint várunk. De a telefon-fülkében nem tudunk várni. Valamit kiáltott a központi telefonhölgynek Silviac kisasszony. Sohse derült ki világosan, hogy mit. Teve, strucc, tehén, tyúk. Valami ilyet. Lőn ebből nagy skandalum, mely fölkavarta egész Párizst. Népgyűlések tartattak. Ligák alakultak. Egy új Dreyfus-ügy arányai sejtődtek meg a Szajna partján. A vége az lett a Silviac-terreur-nek, hogy a bíróság fölmentette a becsületsértő Silviac kisasszonyt. Az a sok düh, az a sok váratás a telefon-fülkéjében elégtételért kiabált Párizs három millió lakosában. És Silviac kisasszony volt az a szerencsés, akit a tömegindulat ereje egészen véletlenül magasba emelt.
Az újságok hetekig tárgyalták az esetet. Silviac-arcképeket árultak mindenütt. A színházak siettek fölléptetni a nevezetes művésznőt. Amerikai milliomos ifjak szívét úgy hányta-vetette a kétség, mint jachtjukat a hullám, hogy szabad-e az ismerkedést keresni e nagyszerű nővel olyan szegény embernek, kinek esetleg nincs többje négy-öt millió dollárnál. Poéták darabokat írnak egyenesen Silviac kisasszony számára, s önök még most is olvashatják a francia lapok színházrovatában, hogy itt vagy ott az aranyos, bájos művésznő, Silviac kisasszony játszik, ugyanaz, kinek konfliktusa volt a telefonnal.
A budapesti telefon-hölgyek méltán megharagudhatnának reám, ha a budapesti Hazard-kisasszonyok nem értenék jól meg ez esetet. A morál ez ügyben nem a telefon. A morál az, hogy nem tehet az ember, különösen ha szép leány, egy lépést se, hogy a szerencse ne fenyegesse. A sült galamb még a telefon-fülkébe is beröpül. Hát ez nem valami szép morál, s nem is nagyon igaz, de szívesebben vonom le belőle ezt, mint az igazabbat és fájdalmasabbat, hogy még a szép leányok is csak véletlenül csinálhatnak karriert. Mit mondjanak ehhez a csúnya leányok vagy azok, akik nem akarnak szépek lenni mindenkinek? És mit mondjunk mi szépszámúak, akiknek csak a számunk szép s – nők sem vagyunk?…
Budapesti Napló 1905. március 21.
A. E.
