58. PÉNTEK ESTI LEVÉL
58. PÉNTEK ESTI LEVÉL
Maga számontart minden magyar írót onnan Párizsból, de fogadjunk, hogy Farkas Pált nem ismeri? Ellenben Wolfner Pálról magam is sokat beszéltem. Mit rejtegessem? Farkas Pál = Wolfner Pál. A legagilisabb fiatalember Közép-Európa e részén. Kezdte az agilitást az egyetemen, vagy talán még előbb. És nem is régen. Ma: ügyvéd-esztétikus, jogíró, szépíró, gondolkozó, szociológus, historikus, politikus, drámaíró. Amit csak maga akar, vagy – nem akar. Mese ám az, hogy ezek a mai fiatalok milyen sokoldalúak, s hogy tudnak ezek sietni. Eközben még arra is volt ideje Wolfner Pálnak, hogy a nevét megváltoztassa, mielőtt a Nemzeti Színház deszkáin bemutatkoznék. Bah, – gondolhatta – mit mondják reám, hogy könnyű a Singer és Wolfner cég fiának? Azért sem könnyű. Fölvette a harapós hangzású, szabadon fordított Farkas nevet. Jó név ez. Egy falka irodalmi Farkas nem tudta elnyűni. Valószínű, hogy a többi drámáit is e néven fogja írni Wolfner Pál.
Az első drámájának a címe: Olga. Más kérdés az, hogy – nem sok joggal. Most sietek ideírni, hogy ez az Olga azok közül a nők közül való, akikről mi együtt sokat beszéltünk. Az ördög hinné hamarjában, hogy ez típus, de az. Maga tudja: vannak nők, akik kötelességüknek tartják, az életüket martirizálni.
Derék, okos, szép úri leányok. A papájukat jól választották meg. A férjhezmenés vágya sem okvetlen bennük. De ők férjhez mennek. Sokszor nem is szerelmesek. De később ezt is szuggerálják maguknak. Mindenképpen nemes, ártatlan áldozati bárányok akarnak lenni. És olyan szerencséjük van, hogy a férjük rendszerint önmagával együtt csakugyan tönkreteszi őket is. Ez a típus az új Éva leggyámoltalanabb kifejlődése. Bús talányokkal gyötrik magukat, kimérákkal, s szinte perverzus módon provokálják a katasztrófákat.
Ha erről akart volna írni Wolfner-Farkas Pál: hagyján. Igaz, hogy a magyar társadalom női flórája még nem olyan változatos, hogy az Olgák problémája okvetlenül a színpadra kívánkozzék. De egy érdekes, szép meséért még az apagyilkos írónak is meg lehet bocsátani.
Azonban Wolfner-Farkas Pál kevésre becsülte Olgát. Az Olga szoknyájához odavarrott egy kicsike problémát még. Egy kicsikét: az egész magyar társadalom problémáját. Úgy hirtelenében soroljunk fel egy párat e nagy probléma-fiastyúk apróságai közül: a tőkét, a korrupciót, a sajtót. Elég is tán. Aki aztán ennyit vesz a kezébe: zsonglőr legyen a talpán. Író és művész úgy sem lehet.
Olga otthagyja a milliomos, kegyetlen, vagyongyűjtő apját, Szovák Pétert, hogy apai átokkal hitvese lehessen Kartaly Endrének, a félelmes tollú zsurnalisztának, az igazság rettenthetetlen bajnokának. Szovák bosszút esküszik. Pénzének óriási hatalmával kitúrja minden tisztességes lap redakciójából kényszerű vejét. Porig alázza. Kartaly elfogadja egy zuglap szerkesztését, hol a hatalmas Közgazdasági Banknak, Szovák vállalkozó konkurrensének, a zsoldján leplezgeti az apósát. Szovák és a Közgazdasági Bank időközben azonban kibékülnek. A tőke nem érzeleg. Kartaly nyomorba jön újra. Fenyegető levelet ír a Közgazdasági Bankhoz. A pénzintézet gazember ügyvédje a rendőrség kezébe juttatja a levelet. Kartaly, az igazság lovagja, börtönbe jut zsarolásért, mert a rendőrség előkelői is korruptak. De Olga még ekkor sem hagyja el. Finis.
Kinek a drámája ez? Nem az Olgáé. Olga beteg nő. Terhelt vagy rosszul nevelt. Nem érti őt az ember, ha típus is. De nem is az ő drámáját akarta tán megírni az író. Hát kiét? Mirbeau már megírta, hogy az üzlet – üzlet. Ezt se akarhatta Wolfner-Farkas Pál. Hát mit? Hogy iszonyú a magyar korrupció, s Harden Miksának igaza van, ki Magyarországot a világ legkorruptabb országának tartja? Az Olga-darabból ez nem élesedik ki. Hogy a magyar pénzeszsák különösen gonosz? Hogy az ügyvédek között gazember is van? Mit, mit? Hja, a sajtó… Erről a legtöbb kép és szó esik. De engedje meg Wolfner-Farkas Pál, hogy ne vegyük ezeket komolyan. Olyan hamisan, rosszul ismeri ezt a világot, mint a rojtozott gallérú, de mindig mágnásokról író valamikori magyar írócskák azt a világot, honnan novelláik hőseit vették. A sajtó, sajtó. Bizony a nívója aligha különb, mint a társadalomé. De Wolfner-Farkas Pál, mint szociológus tudhatná, hogy nem is lehet különb. Ha társadalmat akar javítani az ember, színpadra is mehet ma már. A művészembereket úgy is kezdik kiszorítani mindenünnen a kis társadalmi apostolocskák. De ilyenkor aztán fogja meg a nyelén a csákányt a keménykezű építő, ne pedig az élén. Ha pedig csak egy szép színpadi történetet akar mondani, mondjon egy szép színpadi történetet, de szépet és történetet. Elengedjük a többit. Nemde?
De hogy ügyes szemű s ügyes kezű ember Farkas Pál (nevezzük már csak így) bizonyos. Képzelheti maga is. Mennyi ügyes dolgot összehordott e darabban, s mennyi jó szerepet írt. Alkalmat adott Pethes Imrének egy nagy erős alakításra. (Emlékszik: a Pannóniában mutattam volt magának ezt a Pethest. Erős fiú, mondaná Bródy Sándor.) Lenkei Hedvig, Gál Gyula, Molnár, Rózsahegyi s valamennyien nagyszerűen föláldozóan buzgólkodtak.
Hanem ha maga itt lett volna, mégis csak a Népszínházba vittem volna magát el. Képzelje: itt csodák esnek. Itt van, egyszerre van itt, két személyben van itt: Pálmai Ilka. Az egyik a régi, csitri, aranyos Ilus, kit ez idő szerint Petrás Sárinak hívnak, a másik Kinszky grófné őméltósága, de aki egyszersmint a klasszikus Pálmai Ilka. És a Sulliván melódiái. Mert a Mikádót frissítette fel a Népszínház, tekintettel ez Ojamás, Mukdenes, orosz-alázó japáni világra. No a japánok már kinőttek a Mikádó és a Gésák operettvilágából. Ellenben a Mikádóig talán so’sem nőnek az újmódi operettek. Talán. Mert semmit sem lehet tudni. Ugy-e nem? Mi ketten bolondulunk a legbolondabb néger nótákért is például. Aztán ugyancsak Pálmai révén édes kis francia csemegét élvezett volna ugyanez estén. Farkas meg a bárány. Zenés idill. Igénytelen, kedves, szimbólikus. Bizonyosan abból az időből való, mikor Párizsban divat volt még a csókban is a szimbolizálás, és amikor még nem merték nevén nevezni – a farkast. Kovács Mihály, meg a daliás, szép hangú Pintér s a többiek is kiválóak.
Azt írja, hogy küldjek új könyveket. Nincsenek. Majd válogatok, ha lesznek. Mi lett az Opera Toldy Miklós-ával, azaz Lászlójával és Sigrid-jével. Hajh, hajh. Hogy olyan rossz jós vagyok. A maguk Szalónjaik készülnek már? Mi is nagy tárlatozó reménységben vagyunk. Egyelőre azonban még lesz egy nehány színházi premiérünk is a bódék szezónának hajnalán… Ferdinánd, a nyájas, öreg garszon, még mindig olyan jó csokoládékat szolgál a Café de la Paix-ben? A csokoládé emléke jobban elérzékenyít mindjárt, mint az Olga tragédiája. Csókolja a kezeit:
MK 1905. március 26.
Diósadi
