60. DUSE
60. DUSE
– Apró adat nagy színésznők lélektanához –
A párizsi Nouveau Théâtre-ban Sudermann Magdá-ját próbálja a Duse Eleonóra truppja. Délelőtt tizenegy óra. A nagy asszony álmos, és különösen vén. Az előzékeny Galvini úr elébe teszi az összes párizsi újságokat. Kékceruzázott cikk van mindegyikben. Tegnap este játszották Milánóban D’Annunzio új drámáját. Siker ordít a lapokból. Lázban van Miláno és a világ. Eleonóra kijelenti, hogy a feje fáj, s ma nem lesz próba. Galvini kíséri hazafelé a dívát.
„…Velence? Csacsiságokat beszél maga, Galvini. Hát maga is azt hiszi, hogy én gyorsan égő fa vagyok? Tehát hamu? Miért nem szokik már hozzá a világ, hogy Duse Eleonóra – Duse Eleonóra? Velence? És Ő? Nem, barátom. Sem Velence, és sem Ő. Más és minden más. Minden, minden. Ami nincs. És ami volt egyszer – álmunkban. Az a nagy kín, amivel mindannyian fizetünk a fátumnak, akik valami rendkívülit tudunk. Az a nagy bolondság. Az a buta kiméra. Hiszen tudja. És Velence. Ez is a Byronok és a Musset-k bűne. Mintha lakolni másutt sem lehetne nekünk. És Gabriele? Barátom, olyan véletlen eset, hogy nem Beppó vagy János. Akárki. Hiszen mindegy. Higyje el, hogy mindig biztos veszteségre ülünk egy ilyen játékhoz. Előre sejtjük, hogy ez sem lesz – az, de játszunk. Hátha sikerül annak álmodni őt. Barátom, Sudermann a legaljasabb író a világon. Reszketek a dühtől, ha arra gondolok hogy én ma este Magda leszek. Magda – Duse Eleonóra. Néha mikor szavalom Magda frázisait, szeretném közibük sikoltani: hazudok, hazudok, tudjátok ugy-e, hogy hazudok. Én istenem, sohse voltam gőgös és sohse tudtam, hogy mit akarok. Kísérjen fel a hotelbe. Megengedem, hogy tíz percig ott maradjon. Csak azért, hogy vigyázzon: ne vegyek több brómot egynél. És én mégis abba fogok belepusztulni, hogy élt egy úr, akit én Gabriele-nek neveztem sóhajtozva. Neki ebben semmi része sincs. Ez az én ügyem. Megtiltom, hogy azt higgyék: ő valaki. Senki, barátom, senki, én tudom. Nekem is senki. Az, aki újra lesz – másban. Mert nem halok meg addig, míg meg nem kísérlek egy utolsó nagy önhamvasztást. Azt mondja, hogy feledtessen el mindent a hódoló Párizs. Hát azért élek én, hogy Párizs hódoljon? Hát azért élek? Nem kell, semmi sem kell… Na, na, ne ijedjen meg. Ne ijedjen meg. Bizony egy kicsit most éreztem a halálból. Elaléltam. Már semmi. Semmi. Hja, nem tarthat egy kis szív örökké. Elromlott. Fáj néha. Görcs fogja meg. Semmi. Engedje, hogy vegyek még egy brómot… Apropos, tudja, hogy Franchini kisasszony játszotta Gigliólát? Franchini kisasszonyra, egy Franchinira bízni a főszerepet!… Bolond az az ember…”
Budapesti Napló 1905. április 1.
A. E.
