61. PÉNTEK ESTI LEVÉL
61. PÉNTEK ESTI LEVÉL
Úgy gondolom, s hibául ez ne róvassék nekem: agyon fogjuk szeretni szép hazánkat. Ha valaki kijelenti, sőt óhajtó hangon mondja, hogy éljen a haza: minden bűnei meg vannak bocsátva. Ha képviselő, akkor rögtön nagy államférfiú. Ha író, rögtön jeles író. Ha művész, rögtön kiváló művész. És csodálatos, már ha az ember például azt mondja, hogy kétszer kettő négy, annak már semmi hatása sincs. Éljen a haza? Hát persze, hogy éljen. De minek beszéljünk mindig erről? Anatole France rossz francia hazafi? Chamberlain rossz angol? Ibsen hazaáruló norvég? Ezek az urak és még néhányan ritkán éltetik hazájukat. Vannak más szempontjaik is, mint nemzeti színűek. De azért nincs otthon semmi bajuk. Ellenben az agg Coppée, mióta mindig hazában utazik, rosszabb verseket ír Pósa Lajosnál. Jó, jó, ismerjük az érvet; átkos és speciális helyzetünk és sorsunk. Helyes. Nagyon helyes. Tehát beszéljünk kevesebbet. Vigyázzunk a német körmére erősen. Martinuzziskodjunk. De dolgozzunk szélesebben és erősebben a nagy nemzetek fiainál. Próbáljunk szülni nagy államférfiakat, írókat, kereskedőket, művészeket, iparosokat. Legyen olyan mély kultúránk, hogy szédülve rohanjon bele az oláhocska, tótocska géniusz. Ez a beszéd. De hogy az legyen a nagy poéta, aki mindig hazafias verseket farag, a tehetségtelen piktort rangra emelje a nemzetien színező ecset, ez mégis csak felháborító.
Van aztán a dolognak még egy mókásabb oldala. Vannak itt dúsgazdag, címeres familiák. Övék az ország és a hatalom. Sokszor talán a gráciák el is maradnak bölcsőjüktől. Ellenben, ha aztán pláne ők is éltetik a hazát, nohát az egyszerűen megőrjítő. Gróf és milliomos, és ő is szereti hazáját, azt mondja! Oh! Ha aztán pláne ezt tollal, eszével, zongorával teszi! Odavagyunk. El tudná-e például valaki képzelni, hogy gróf Zichy Géza, ha ő élteti a hazát, és verset ír, ne legyen kitűnő poéta. Ha azt komponálva teszi, ne legyen a magyar Verdi? Ugy-e nem? És én bizony nem rontom el a kórust. Miért: Beletörődöm az ügybe: Zichy Géza hazafi és zseni. Már megint írt egy operát. Mindent ő csinált benne. Még talán a díszleteket is. Az operában „győz a magyar, s tapsra ez…” több az elégnél. A haza nem minden előtt, de mindenütt. Még a Magyar Színház revűjében is. Még a Wekerle-kávéházban is. Még az Operaházban is. Ugy-e, fölteszik rólam, hogy nem vagyok hazátlan bitang. De hazátlan kezdek lenni, mert nem lelek üres hazafiaskodástól ment zugot e hazában. Hát így fogjuk megcsinálni a nagy kultúrországot, hol harmincmillió magyar hite szerint nem lesz más érdem, mint a tudás, a zsenialitás és a komoly munka? Beszéljünk a Zichy új operájáról a Nemo-ról, mert kezd veszett kedvünk lenni. A Nemo a Rákóczi-kultuszra számít. Fantasztikus és képtelen történet a kuruc időkből, mely igazán kincsesbányája lehetne igazi művészeknek is.
De nem úgy, ahogy most eszközlik írók és művészek. Megbocsájtjuk azonban az olcsó mesét, a rossz verseket. Mindent. Ellenben a muzsika ugyanazt csinálja, mint a szöveg, de rosszabbul. Nem, nem urak. A magyar zenét nem úgy fogjuk megcsinálni, hogy: ezennel belefogunk. Népdalcifrázatokkal, idegen melódiák piros-fehér-zöldre festésével, ügyes és fáradhatatlan kézzel ez nem fog sikerülni. Azt majd revelálni fogják nagy, e földön termett egész művészlelkek, holott talán mind-mind külföldi nagyok lelkén okultak. Meglesz ez. Csak attól félünk, nem fogják megérteni őket. A Zichy Gézák alaposan elbánnak a nálunk különben sem dús ízléssel. Mint ahogy az ördög tudja, ha itt volna a magyar Shakespeare, Goethe, Wagner, Byron, Heine, Ibsen, Böcklin, Rodin vagy Praxiteles, nem is tudom, kit mondjak még, volna-e kedve nekünk mondani valamit. Hát elmondják a Zichy Gézák, Wolfner Pálok, Margittai Tihamérok, Pósa Lajosok és a többiek a magukét. Hogy egészen értéktelen volna a Zichy Géza muzsikája, nem mondjuk. Ügyes ember ő, kinek a hangulatai néha művésziek.
Boldog kultúrországok, hol a közönség olyan intelligens lényekből áll, mint nálunk a teremtő művészek győzedelmesebb és nagy-nagy része. Ellenben az Operaház úgy fogadta gróf Zichy Gézát, mint általában egy grófi vendéget szokás e demokrata országban. Pompás, kész előadás. Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka, Arányi és Takács kiválóak voltak. A Nemzeti Színházban holnapra, szombatra halasztódott egy premier. Megint premier. Mindig. Pakots József drámája, mely sok szépet ígér. De azért Pakots is ott kapott helyet a Nemzeti Színház halálraítélt magyar ciklusosainak a gárdájában. El kell sommásan intézni a magyar drámaírást. Adjunk mindent és együtt. Lám: ez már nem hazafiasság, holott a Nemzeti Színházban igen szeretik éltetni a hazát. A krudélisan és biztosan rossz darabokat miért elfogadni? Amiben pedig van egy kicsi, amit irodalomnak neveznek, miért annak az íróját is lenyaktilózni. Dr. Guillotin szerszáma sem jámbor szerszám, de a Nemzeti Színház kritikája sem.
MK 1905. április 2.
Diósadi
