64. KÉZRŐL-KÉZRE
64. KÉZRŐL-KÉZRE
– Bemutató előadás a Vígszínházban –
Különös dolog történt ma a Lipót körúton. Feydeau és a Vígszínház nem is hosszú idő után összetalálkoztak, és – nem értették meg egymást. Gondolják csak meg: Feydeau és a Vígszínház. Szinte hihetetlen, de így esett. Feydeau rokkant meg? Aligha. Jó esztendeje, hogy ez a darabja: La main passé Párizsban színrekerült. Kolosszális sikerrel, s egy volt a vélemény: Feydeau elmésebb, mint valaha. Hanem a Vígszínház játéktudománya megrekedt valahol. A mai este s még vagy két közeli este figyelmeztesse erre azokat, akikre tartozik. Hölgyek, urak, még Feydeau-t sem lehet mindig egyformán játszani.
Azaz még Feydeau-t sem? Rosszul mondtuk. Ez az elmés ember annyi intelligenciával még nem volt elmés, mint e darabjában. Valósággal ünnepélyesen elmés volt. Amivel ő már csak kacagtatott valaha, arra mind célzott. Fölkergetett színpadra egy sereg új figurát. Szikrázott úgy, hogy a szikrák rózsacsokrokat rajzoltak. Minden súlyos malacságot, bolond vásottságot enyhített egy-egy bájos, melankólikus, kedves tanulsággal. Mindezt nem vették észre a Vígszínházban, s az új stílusú Feydeau-nak elmulasztották megadni az új stílust.
Természetesen a házasságot törik. De mennyire törik. Kézről-kézre, körbe-körbe, össze-vissza, folyton-mindig, úgy sem effélét jelent a darab igazi címe, de ez van benne. Van egy férj. Ez az első számú cocu. Bölcs ember. A csábítóval elvéteti az elcsábított nőcskét. Nehezen megy, mert a csábító is feleséges ember, de megy. Az elcsábított asszony nem boldog az új férjjel. Hiszen akit az asszonyok szeretnek, azokat nem szeretik – férjeknek. Az asszonyka az első urára gondol. A férje az első feleségére. Ne tessék félni: nem lesz ebből dupla fölmelegítés. Az asszonyka megy tovább kézről-kézre. A második férjből is cocu lesz. De sebaj, vidámság. Jaj ennek, aki következik. És mindig annak jaj.
Két mondást írunk ide, Feydeau-mondást, nagyszerűt. Az I. férj mondja mind a kettőt. Azt kérdi az asszonytól és a csábítótól:
– Ugy-e, nem azért csináltátok, hogy engem bosszantsatok?
Megnyugtató választ kap, s meghatottan mondja:
– Tudtam én, tudtam én. Köszönöm, drágáim.
Más szóval: miért dühöngeni a felszarvazott férjnek? Az ördög sem akarja őt olyankor megcsalni. Ki gondol akkor ő reá. Nem túlmorális ez, de Feydeau jogot váltott arra, hogy a publikuma előtt így elmélkedjék. Aztán a második mondás szerint:
– A házasság olyan, mint a kártya. Mint például a baccarat. Egyszer én adom a bankot, másszor te adod a bankot, aztán más adja a bankot.
Ilyen mondás hány van a darabban. És micsoda őrületesen bolondos helyzetek és figurák. De ezek nem olyan találom figurák, mint a magyar francia bohózatírókéi, hanem vonatkozásosak, bölcsek, akkor is, mikor egy pillanatra csak bukfencet látunk, s komiszságot hallunk. Van ágy a darabban. Van vetkőzés sok. És minden egyéb. Emelettévesztés, férficsere, hülye képviselő, ugató kőműves, lövöldöző alkoholista, fölsorolhatatlanul sok minden.
De, de… ennyi pazarság és jelesség mellett is nem volt szerencsés a ma este. Azt sem mondjuk, hogy a színészek vígszínháziasan, ördöngősen ki nem tettek volna magukért hellyel-közzel. De nem tudták fölszedni magukra az egész darabot, s nem tudták gazdaságosan megcsinálni, hogy hol tompítsanak a dolgokon s hol tegyék zengőbbekké őket. Nekünk a hölgyek között nem a legnagyobb szerepű Varsányi Irén, de Kertész Ella tetszett legjobban. Finom volt, ízlésesen tartózkodó, de biztos minden mozdulatában és szellemes. Varsányi Irén sokat pazarolt a szerepére, szép volt, ügyes, de nem Feydeau mai asszonya. Elmés, elragadó volt Hegedüs az I. férj szerepében, hasonlóképpen Góth, pompás Vendrei és Tanay is. Szerémy, Balassa, Tapolczay, Győző s mind sokat, vígat produkáltak, de összesen tán ketten sem voltak olyanok, amilyenek könnyen lehettek volna, s amilyeneknek kellett volna ma este lenniök. Pedig a fordítás, Molnár Ferenc műve, igen elmés.
De azért nem volt ez egészen léha este. Feydeau könnyek között tréfált. A házasságnak megadta az utolsó döféseket. Arcukba kacagott még egyszer s gúnyosabban, mint valaha, a harmadik köztársaság lehetetlen burzsoáinak, a valamikori high-lifenél jóval romlottabb és csömörlöttebb radikálisan opportunus új high-lifenek:
– Hát csak mulassatok, ha tudtok még. Romboljátok le magatok a magatok várát. Mi pedig, erkölcstelen, de zseniális fickók, kiknek erőnk, orrunk és kedvünk nincs arra, hogy apostolkodjunk a benneteket ostromló éhes tömegben, jó pénzért bolondozunk még. Ha ti akarjátok. Egyszer csak, talán nagyon hamar egy nagy roppanás jön ugyis s fölénk telepszik, magukat kiéltek és lejártak fölé, az új éhségű, otrombán egészséges, vörös lobogós, új világ.
Budapesti Napló 1905. április 7.
(Dyb.)
