63. A SZERB DIÁKOK
63. A SZERB DIÁKOK
Üdvözöljük az újvidéki szerb főgimnázium igazgatóját. Az igazgató úr diákjai sztrájkolnak ugyanis. Omladoznak a tekintélybástyák szerte a világon. De ne keseregjen azért az igazgató úr. Irigyeljük mi őt nagyon-nagyon az ő gonosz diákjaiért. Jeles fiúk ezek az újvidéki gimnazisták. Ezek a kis szerb legények.
Hejh, régen volt, mikor mi is tekintetes gimnazista urak voltunk. Mi is majdnem sztrájkoltunk egy párszor. Ebben a szegény Alkuországban voltaképpen csak gyermekkorában lehet úr az ember, s itt talán csak a gyermekek képesek férfias cselekedetekre.
Igen nagy úr ám egy magyar gimnazista. Mert nagy gondoskodás történik arról, hogy valamit is ne lásson abból, amit életnek neveznek a bölcsek és nem bölcsek. Ez időben akartunk sztrájkolni mi is. Egyszer azért, mert mikor az ötödik klasszisba jártunk, valakit letegezett közülünk egy goromba tanár úr. A hetedik osztályban azért borultunk egyszer sztrájkoló-dühbe, mert nem engedtek el bennünket valami Bazár-bálba. Gőgös, nagy urak voltunk, úgy bizony. A matúra előtt már mindnyájunknak volt öt-hat behűtött lovagias ügye. Szerencse, hogy a consilium abeunditól mégis csak tartottunk egy kicsit, mert bizony még párbajozunk is.
Na, de azután volt részünk minden szép mámorban. A magyar nyilvánosság homlokán tomboltunk. Lapot csináltunk. Párbajoztunk. Pártokat temettünk, s pártokat teremtettünk. Vívtunk keresztes hadjáratot élelmes és dolgos kollegáink ellen. Csináltunk magyar ébredést. Szerveztünk kurucbrigádot. S ha nyalkán, büszkén kongresszusra sereglettünk össze valamelyik városba, ahol bankett volt persze a tiszteletünkre, félesztendőre kiemeltük a sárból a helyi kávéházakat és vendéglőket.
Beszélhetnek nekünk a Bursch-okról, szent Heidelbergről, Bonnról, az olasz egyetemekről, a Szajna-jobbpart diákgyönyörűségeiről. Urasan, nagy stílusban csak a magyar diák él. Nagy úr a magyar diák. Be áldottak a nevelő kezek, melyek őt úrrá formálják. Ha netán az ember egy élettel fizetne ezért? Bah, hát nagy ár egy élet?
És üdvözöljük az újvidéki szerb főgimnázium igazgatóját. Bocsásson meg a gonosz nebulóknak az igazgató úr. Nem ez az első diák-renitencia. Csak a forrása új. Az újvidéki szerb legénykék így szóltak:
– Minket a gimnáziumi statutumok szerint könyvek illetnek meg. Mi olvasni akarunk. Azért volnánk talán diákok. Ma már a gyermek is tudja, hogy a tankönyv nem minden, s olvasni kell, tanulni kell mást is, sokat. És mi hónapok óta nem jutunk hozzá az ifjúsági könyvtárakhoz. Szegény fiúk vagyunk többnyire, könyveket nem igen vásárolhatunk. Hát mit csináljunk? Ha nem adnak könyveket, sztrájkolunk.
Ezt mondták, és sztrájkolnak. Ne haragudjon reájuk az igazgató úr. A magyar diákkrónikánál alig van élénkebb diákkrónika. De ebbe a krónikába új lapot írnak az újvidéki diákok. Diákok, akik azért sztrájkolnak, mert nem olvashatnak és nem tanulhatnak. Még szerencse, hogy e hallatlanul újmódi zendülést nem igazi magyar diákok csinálták. Szerbek.
Budapesti Napló 1905. április 6.
A. E.
