7. VADHÁZASSÁG A VIGADÓBAN
7. VADHÁZASSÁG A VIGADÓBAN
Brávó, Polónyi… Termeljünk valamit mi is néha-néha a világcivilizáció számára. Kialakulóban van a speciális magyar demokrácia. Vasárnap szent napján a Vigadóban trónoló Hungária megajándékozta a nemzetközi cím-frazeológiát egy új címmel: nagyméltóságú polgártárs. És nagyméltóságú polgártársnők is bizonyára. Ugy-e Polónyi?
Élt egykoron egy sváb nevű derék francia. Schoelcher-nek hívták. Polónyi biztosan lenézné. Schoelcher nem nemzett Sasokat. A legcímtelenebb emberek közül való volt a jámbor. Csak a rabszolgakereskedést irtotta ki e szép földi élet töméntelen bűnei közül. És csak a nagyon alpári francia demokráciát szolgálta.
– Citoyens, citoyennes!…
Így kezdte egy népgyűlési beszédét ez a Schoelcher: „Polgártársak, polgártársnők”.
Még élt volt a francia Jupiter, Hugo Viktor, akinek minden szabad volt. Ott volt a népgyűlésen.
– Hohó! – kiáltotta. – Ez nem jól van, Schoelcher polgártárs. Én jó republikánus és igazi demokrata vagyok, de francia férfi nem nevezi a nőt citoyenne-nek, hanem ma reine-nek, ma souverine-nek…
Királynőm-nek, úrnőm-nek… Amiben van igazság. Oh, de azóta más a divat Franciaországban is.
A magyar Schoelcher, Polónyi, nem volt egészen bátor vasárnap. A magyar dictionnaire-ből összekomponálta a nagyméltóságú polgártárs címet, de elfelejtkezett a nőkről. A nők nélkül pedig nem lehet megcsinálni az új magyar demokráciát. És nem is volt igazságos a Polónyi bátortalansága. Valóság-e, hogy a Belvárosnak megvannak a maga modern, előkelő, választóharci Dobó Katicái? Ugy-e valóság? Mindegy-e azoknak a hölgyeknek, akik a Vigadóban szórták a virágot s árasztották a parfümöt, ha akár Duci gróf, akár Pista gróf lesz a követ? No, ugy-e, hogy nem?
Ennélfogva mégis csak így kellett volna Polónyinak szólni:
– Nagyméltóságú polgártárs és nagyméltóságú polgártársnők…
Nyugodt lehetett volna. Először is nekünk nincsen Hugo Viktorunk. Azután pedig a mi politikától hevült bájos és előkelő hölgyeink úgy benne vannak már a demokráciában, hogy szó nélkül elfogadták volna a nagyméltóságú polgártársnők címet. Miért ne? Valamit csak tenni kell a népért s valamit csak dobni kell a bugrisoknak is.
No de a Polónyi csonka címe is valami. Pláne, ha olyan bizonyossággal ki lehet egészíteni, mint mi tettük, s mint bárki tehette. Úttörés volt ez s egy új világ hajnalának trombita-jele. Oh, demokrata egek, nem csinál és nem mond valamit soha csakúgy ingyenben, puffra, Polónyi. A Belvárosban a Vigadóban kompromisszumot jelentett a nagyméltóságú és a polgártárs címek összeölelkezése. Sok volt ott a polgár, a polgártárs-ra nagy volt a szükség. De a méltóság is sok volt s a nagyméltóságúnak még kevésbé volt volna szabad elmaradnia. És a címek vadházassága megtörtént. A nagyméltóságú és a polgártárs összeillenek annyira, mint a nagyméltóságú urak s úrnők és a fölhajszolt polgártársak.
Bolondos jókedvvel tölt el bennünket ez a kicsi eset, nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, tekintetes, tisztelt című s minden című polgártársak és polgártársnők.
Mostanában különös jelek láthatók a magyar égboltozaton. Frivolul szólván: valami óriási sajt-érés illata terjeng országszerte. A nagyméltóságú urak már cirógatják a Kohn Izsákokat és a Kisgyörgy Pétereket régibb idő óta. De most már jönnek a magyar Martell grófnők is. Itt bajtól tartanak. Nem a polgári erőtől és a polgári önérzettől. Oh nálunk még gyönge a polgári erő, s egy nagyúri nyájas szótól megrendül a polgári önérzet. Hanem a mob – piha! a mob nyugtalankodik. Először a munkás polgárokra fog támadni, – vélik nagyméltóságú polgártársnőink és polgártársaink – de mi jövünk aztán a sorra, s mi többet veszíthetünk. Nyergeljük hát meg, cirógassuk meg a Kisgyörgy Pétereket és a Kohn Izsákokat. Ők, szegények, nem tudnak csinálni demokráciát. Csináljunk mi hát nekik egyet:
– Ezennel nagyméltóságú polgártársaitok és polgártársnőitek leszünk…
És ne tessék hinni, hogy ez csak a választás idején lesz így. Ezután már ilyen idők következnek.
A jövendő szólott a Vigadóban Polónyi gyöngéd ajkai által. Iszonyú demokratikus világ fenyeget bennünket. Majd meg tetszik látni. Ezután szemtől-szembe ereszkednek le hozzánk nagyméltóságú polgártársnőink és polgártársaink. A magyar Boni-Castellane grófok, Syvetonok és Martell grófnők készülnek hozzánk vizitbe jönni. Nyilván a Kárpátoktól az Adriáig reszketni fog az örömtől a polgári lélek… Komolyan mondjuk. Oh, sajnos, komolyan.
Egyelőre azonban köszönjük Polónyinak a bejelentést is. Az európai cím-frazeológia bizonyára szintén hálás lesz a nagyméltáságú polgártársért és polgártársnőért. Tud ám a magyar géniusz termelni, ha akar.
Budapesti Napló 1905. január. 17.
A. E.
