75. PÉNTEK ESTI LEVÉL
75. PÉNTEK ESTI LEVÉL
Van nekem Párizsban egy fiatal francia piktor barátom. A szép férfiak utálatos fajtájából való. Ez rontotta el. Erős, szilaj, nagy temperamentum. S az asszonyok miatt nincsen nyugodalma. És mert nem azok közül a zsenik közül való, kik minden poklokon és öleléseken keresztül az álmaik irányába törnek, aligha lesz belőle más, mint ami: sokat ígérő talentum. Ez időben mindig Budapestre készült. Azt hitte a balga, hogy én és a magamfajtájú rokontalan, ismeretlen ember protezsálhat itt valakit. S egy csömörlítően őszinte percében el is árulta számítását. Ő hallotta, – mondotta – hogy a képek kevésbé számítanak arra Keleten, ellenben egy ügyes, mutatós ifjú ember, aki pláne idegen, egy-két familiába beudvarolja magát Budapesten, s olyan vásárokat csinál a képeivel, hogy az csoda. Bevallom, megerősítettem hitében barátomat, sőt kiegészítettem az információt.
– Kedves barátom, valóban nálunk vagy az asszonyoktól kell kiudvarolni a művészi sikert, vagy a vén, méltóságos trotliktól.
Nem árulom el, hogy van-e képe a mostani tárlaton az én barátomnak. Talán – nincs. Mert akkor ő itt volna, s csak láttam volna valahol. De a külföldi művészek Budapestre küldött képein látom a „trottliarchia” hatását. Különösen a franciák vetettek meg bennünket legjobban. Ők igazán csak azokat a dolgaikat küldték el hozzánk, amelyeket sehol a világon nem mertek volna kiállítani. Jó ez a magyar trottliknak. Persze annál rosszabb a magyar művészek dolga. A trottlik rámutatnak az idegenekre:
– Lám, lám, ugy-e Nyugaton nem nyugtalankodnak az emberek.
Mednyánszky, Grünwald, Ferenczy, Katona Nándor, a régiek közül még többen s a fiatalok közül is sokan nagyszerűek, erősek. No de magyarok, s nagyjában mind olyanok, kik a dicsőséget lelkükből sugároztatták, s akarják sugároztatni.
Bajos dolog. Lehetetlen dolog. Az én francia barátom jobban ismer bennünket, mint a saját művészeink, kik igazi művészek.
A filharmonikusok Mahler III. szimfóniáját ismertették Budapesttel tegnap. Nietzsche zenei magyarázata a téma. Nagy sikere volt máshol, tehát mi úgy mutattuk, hogy értjük és tetszik. Ami még szép tőlünk. De mikor történik meg nálunk, hogy mink, mink magunk, legyünk az újnak és jelesnek fölismerői? Ez az a turáni átok, melyről még nem szellemeskedett Herczeg Ferenc.
Azaz, pardon, íme a János vitéz. Egy huzamban százhatvanötször. Eredeti magyar színdarab, alkotás. Soha még magyar szellemi munka ilyen kolosszális sikert nem ért. És örülnünk kell neki, ha pukkadunk is. Nem az irigységtől, óh nem, de a benne jelentkező szimptómától. Ez a mélység és magasság az országban. Jól van. Hiszen Stendhal megjósolta, hogy ennyi és ennyi idő múlva értik meg őt. De még az ő korában divat volt kultuszt csinálni a meg nem értettségből. De ma nincs ember, bármit beszéljen is, ki ne a má-t szeretné meghódítani. No hát: tessék János vitéz-t csinálni.
Hejh, Katona József, nem volna ám ma sem jobb sorod. Ma beszéltem valakivel, és keseregtem a Somló Sándor úr dolgain. Hátha jön egy vagy két év múlva egy sereg magyar drámaíró talentum? Mit csinálunk? Somló Sándor a magyar ciklussal, tíz évre ölte meg a publikum hitét a magyar szerzőben. Akinek mondtam, ezt válaszolta:
– Dehogy. Egészen másként áll a dolog. Örüljünk a Somló liberalizmusának. Csak minél több szerzőt: Hátha a sok között becsempészheti magát egy igazi. Mert nálunk színpadra jutott már jó darab is, de sohasem azért, mert jó volt. Ez már véletlenség. Szerencsés véletlenség.
Lehet, hogy így van. S lehet, hogy a publikum hite nem is olyan meggyilkolható. Lám, Szemere Györgynek sikere volt. Az erősek és gyöngéknek. Röviden lehet erről a darabról szólni. Minden nagy embernek volt egy előkészítője, keresztelő Jánosa, s minden jeles emberi műnek volt egy tökéletlenebb elődje. Ohnet Vasgyáros-a előtt okvetlenül volt egy darab, melyben csírái voltak a Vasgyárosnak. Ez a darab – úgy sejtjük – egészen efféle lehetett, mint a Szemere Györgyé. És hol tart már a világ. Ohnet óta! Másutt…
Ellenben egy érdekes Molière-előadás előtt ma két kis új darabot mutatott be a Nemzeti Színház. Az egyik a dr. Hüvös Kornélé, a másik Erdélyi Zoltáné. Komoly az első, és víg lenne a második. A gyermek és Az oroszlánbőr. A Hüvös darabjánál még csak vígasztalódik az ember. Ott akart valaki komolyan valamit. De az Erdélyi-darab!… A lelki szűkölködésnek csak az adta több jelét, aki ezt a darabot előadásra elfogadta. Nem gőgösködünk. Egy ötletből, egy tréfából lehet olyan dolgot nőtetni, melyet befogadhat nemcsak a Nemzeti, de a Comédie is. Hanem…
Egyébként miért agyarkodunk? Bölcs törvényeket ural a világ. E törvények szerint minden eredmény helyes. Annyi, amennyi kiérdemelődik. Ha a mai magyar élet intellektuális és kulturális eredményei silányak, tessék elhinni, hogy nincs annak más oka, mint hogy nem érdemlünk más eredményeket.
MK 1905. április 16.
Diósadi.
