78. AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
78. AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
– Madách darabja új előadásban –
Nagy és szép volt-e az este? Expiálta-e a legújabb Nemzeti Színház sokasodó bűneinek legalább egynehányát? 1. Nem. 2. Nem. A Nemzeti Színháznak semmi sem sikerül. Még a kegyelet sem.
Paulay színrehozó nagy munkáját újjal váltani föl (mert erről lett volna ma szó) csak akkor lett volna szabad, ha kész és nagy erőt érez magában a Nemzeti Színház. Főképpen pedig: irodalmi libációhoz nem elég az ötlet. Áhitatra tanított közönség kell hozzá, s no meg egy kis művészet.
Egy madáchi ötlet született és fájlódott bennünk egész este. Hogy lám jó Hevesi Sándor (bizonyosan ő) sokat és lelkesen dolgozott a mai estén. Amit tudott volna, azt persze nem csinálhatta meg mind. De hatalmasat végzett. Lelket öntött a szcenikába, a színes papírosba, a süllyesztőbe, az automatába, a kosztümbe, a néma csoportba. S az emberekbe nem tudott lelket önteni, holott az ember lelkes lény állítólag. Az újító szellem Ádámként néha nekilendül ez ócska házban, de ott terem mellette Lucifer, a kántáló, vén koldus, s elhegedülte Szent Dávid a legjobb szándékot is.
A cél: a teljes Madách volt. Új beosztással, új képekben kaptuk a darabot. Természetesen lehető új díszletekkel, kosztümökkel. És kaptunk egy keveset még a célra a modern színpadi technika boszorkányságából. Nagyon keveset, és ez a második nagy-nagy hiba. A nagy áldozatokkal előre eldicsekedett a színház. Azt hittük, hogy végre legalább gépekben s gyors változásokban modern lesz. Inkább maradtunk volna még a Paulay-féle átdolgozásnál.
Hogy hallottunk egy pár csak könyvből ismert passzust? Hogy az egyiptomi kép erősebb? Hogy álomként, Kepler álmaként kapjuk a francia forradalmat? Hogy Ádám furcsán az űrben lebeg? Hogy sok új, kedves, apró mozgalom, szín került ki a rendező lelkéből? Valami ez és szép – lett volna, ha mindezt meg nem ölte volna a régi énekstílusnak, ürességnek, lelketlenségnek valósággal a darab római képébe illő tobzódása.
Ádám – Bakó. Éva – Fái Szeréna. Lucifer – Gyenes. Csak bár mindenkinek elmondana ez mindent, s ne kellene külön írni csak két szót sem róla. Hajh, milyen tercett! Nem maradt hármuktól egy igaz, meleg, ép szó. A kisebb szerepűek, a Nemzeti Színház kevés lelkes lényei, akiknek tudniillik ma este dolog jutott, próbáltak e hármak s társaik ellen küzdeni: Pethes, Odry, és még egy páran. De ma este, Somló tudja, miért, a hármas szereposztásból a minden valószínűség szerint legrosszabbat kellett kapnunk.
Pedig milyen lelkes, érdekes közönség gyűlt a színházba. Hogy tudott volna ez lelkesedni, ha lett volna miért. Még abba is beletörődött volna, hogy mi sem történt a lejátszás gyorsaságáért. És talán a rendezés munkája is mennyivel jobban kiragyogott volna, ha Madách szent géniuszával nem a Nemzeti Színház pingvingéniusza kívánt volna szárnyalni.
Akik jót és szépet műveltek kigondolásban, jó újításban, játékban, azoknak megadassék mégis minden dicséret. Nem veszett el munkájuk. Alapja lesz az okvetlenül sokáig nem késlekedhető reneszánsznak, mikor Madáchhoz s Paulayhoz méltóbb lesz a Nemzeti Színházban minden.
Budapesti Napló 1905. április 21.
(Dyb.)
