82. ENYÉSZET
82. ENYÉSZET
– Bemutató előadás a Nemzeti Színházban –
I.
Gorkij is megírta: akkor pedig már kipróbált téma. Többet ér egy kemény öreg pásztor, mint egy göthös ifjú király. A nóta ugyan másként mondja. Úgy is igaz. Így is igaz. Az olyan asszony ellen, ki csak arra született, hogy csókokat fogadjon el, tessék azonnal beadni a válópört, mihelyst ön, a férj, nem tud örökösen csókolózni. Mert ön, Ádám úr, nem olyan szerencsés, mint bibliai ősapja. Önnek édesapja is lehet, s kész a tragédia, mert Éva, a turbékoló kedvű Éva nem válogatós.
Ebből darabot írni nem rossz gondolat. Igaz, hogy nem új eset, de éppen ezért. És mi sokért nem adtuk volna, ha Géczy István és Hegedüs Gyula csak éppen erről írnak. Hát nem elég ez? A magyar drámaíróknak nem utolsó naívságuk, hogy félnek egy egyszerű, de erős és szűz esettől. Ők egy este s három fölvonásban el akarják intézni az időknek minden problémáit. Nagy része van ebben a szocialis apostolkodás nyegle divatjának. Az áldott, derék középszerűségek azt hiszik, hogy nekik a házasságtörés legkülönebb eseteit sem illik tárgyalni másként, mint hogy közöljék véleményeiket a szocializmusról, a régi és új világfelfogások harcáról, a nietzscheánizmusról s mindarról, aminek tessék elhinni, ritkán van szerepe a mindennap izgató és sokaságos tragédiáiban. Géczy István és Hegedüs Gyula darabjának is az a legnagyobb hibája, hogy nem merték csupán azt megírni, mint lesz egy nyugtalan vérű nagyon-asszony szerelmes az ő erőteljes apósába fiatal, degenerált férje oldalán. Ezer szerencse, hogy Géczy István erősebb, Hegedüs Gyula pedig ügyesebb (így gondoljuk) ember, mintsem elfelejtkezzenek arról, hogy nekik mégis csak az a legnagyobb kötelességük és érdekük, hogy izgató és hatásos drámát írjanak. És ha egy kicsit gúzsokba kötik is alakjaik lábait, megcsinálják, amit akartak. A darabjuk sardou-ian ügyes, izgató, érdekes, holott ők nemcsak sardou-tól tanultak. Ez az, ami tetszeni szokott, s kár, hogy szezón végén járunk. Ez a darab sok előadást érne.
II.
Miklós Gábor a Kárpátok vadonjában él együtt a fiával, Alberttel s ennek a feleségével, Bellával. Gábor ötvenéves dalia. A fia gyönge legény, aki külföldön tanult. Sokat tanult, sokat szeretett. Az anyja szívbajos volt. A szívbajos anyák fiainak nagy tehetségük van arra, hogy olyan nőt találjanak, ki nagyon is csupán nő. Ez Bella is. Az öreg először nem szereti a menyét, s végül szeretné elszeretni a beteg fiától. El tudja ezt rendezni a lelkiismeretével. Ő azt vallja, hogy ez a mai generáció beteg. Az ő fia típus. A mai férfiak tele vannak teóriákkal, makacs indulatokkal. De nem férfiak. Nincs ok őket kímélni. Egyébként is örökösen harcban vannak. Géczy István és Hegedüs Gyula ugyanis a modernséget gyengeségnek látják. Albert reformokat akar nagy birtokukon, gyárakat, műhelyeket. Modern, szociális elveket hirdet. Afféle überburzsoa. Az örege konzervatív, kemény ököl-ember, lófékező, medveölő. Mikor a menyét bánatosnak látja, mert az ura nem foglalkozik vele, hamar kimondja a szentenciát: a férjnek mindig rá kell érni turbékolni. Ami tetszik Bellának, s észrevehetően tetszett a nézőtér asszonyainak is. Ám Albert szereti is Bellát, úgy, ahogy a degeneráltak szeretnek. Néha váratlan, vad szomjúsággal. Persze erőtlenül. De különösen akkor nagyon, mikor félti. Ám egyre nagyobb baja lesz az Albert szívének. Orvosprofesszor érkezik Budapestről. A szívbajos, nagybeteg ember, ki már féltékeny az apjára, véletlenül, egy erős incidens útján megérti, hogy Bella az apját szereti. Ez megöli a beteg szívét. De a szerelmesek mégsem lehetnek egymáséi. Hiába az öreg vad állatisága s a Bella hisztériája. Köztük van a halott, s a történet kietlen, vígasztalan némaságba szakad bele.
III.
Hát nem nagyon igaz (hogy művészi lenne, arról persze szó sincs), nem nagyon önmagából fejlődő dráma ez, de erős, megcsinált végig. Az olcsóságot is kerüli. Néha egy ibseni vagy tüzes, délolasz avagy gorkiji akkordért a kínálkozó hatást is feláldozza, ami már bizonyos nemű művészi ambícióra vall. A társascég ne bomoljon fel. Géczy István és Hegedüs tudni fognak nagyon érdekes darabokat írni a Nemzeti Színházba, ahol különben a színészek is nagyon szeretik őket. Olyan buzgalmat rég nem láttunk e fatális színpadon, mint ma. Csak éppen P. Márkus Emília ne lett volna ma olyan balul tüneményes. Csodálatos estéi vannak neki. Percenként variálja a legnagyszerűbb megértés és a teljes hamisság hangjait. De mégis csak tüneményes volt s csodaszép Bella. A többiek Szacsvay, Dezső, Ivánfi, Gál olyan jók, amilyenek csak tudnak lenni. Nagy, zajos volt a siker. Szerzőket, színészeket, de kivált a szerzőket szeretettel ünnepelte a közönség.
Budapesti Napló 1905. április 29.
Dyb.
