84. PÉNTEK ESTI LEVÉL
84. PÉNTEK ESTI LEVÉL
Képekről volna legjobb írni egyet és mást. Idegenekről és magyarokról. Mert, hajh, mégis csak legszebb: a kép. A tökéletes nő is csak vásznon él. A francia poéta azt énekli, hogy asszonya szemei oly szépek, mint egy szép kép képzelt asszonyának szemei. Az én igazi szerelmem egy Collin-kép bájos asszonya. Heine a milói Vénusz faragott képébe volt csupán igazán szerelmes. Nők és férfiak szeressétek egymást, de szerelmesek csak szép képekbe, szobrokba legyetek.
Valamit éreztem, és ki is mondtam már a budapesti tárlatról. Írtam emberekről, magyarokról főképpen. A hosszabb írást még mindig halasztom. Talán várok még egy pénteket. Úgy sem merném hinni, hogy az én írásom hozná majd divatba a tárlatjárást. Még messze vagyunk attól, hogy a szép és nagy képek csinálják önmaguknak a közönséget. Attól is elég messze, hogy a jó és jóságos kritika.
Egy jól portált büfé a tárlaton és egy lármás sétahangverseny, s a budapesti jómódú polgár (vagy nagyságos polgárasszony) hajlandó tudomásul venni, hogy Mednyánszky fest, sőt Fényes is fest, Kernstock is, Ferenczy is, de még Perlmutter is. Sőt még jónéhányan szintén festenek.
Erről s róluk fogunk hát majd beszélni. Ma nem.
De azért próbáljanak szerelmesek lenni képekbe, szobrokba, ha tudnak, hölgyeim és uraim. Jó dolog az, majd meglássák.
A képek, a szép képek, egyéb erényeiken kívül még tartósabbak is, mint a színésznők és színészek. Úristen, sokszor jut eszembe, hogy az életem nem vidámságos, de mindig van sok vígasztalásom. És nem utolsó ezek között, hogy nem vagyok primadonna s nem vagyok a budapesti közönség kedvence. Mert nagy csapás ám ez. Elnéztem szegény Küry Klárát a Dancigi hercegné-ben, a Király Színház nem elsőrendű szállítmányában. Hát ő már csak az volt, a nagyérdemű közönség kedvence. És mit csinál ebben a nem elsőrendű angol operettben? Még táncol is. És becsületesen, kedvesen csinál mindent. És a közönség nem akar visszaemlékezni, hogy ez a művésznő joggal reklamálhat tőle minden babért, mert őt a közönség olyan magasra emelte, mint előtte még senkit. Ellenben a közönség nem emlékezik. Sőt úgy viselkedik, mint Monsieur Paris, avagy Monsieur Fadd. Hóhéri módon. Fölmagasztalja a maga színpadi kedvencét, hogy lenyakazhassa. Én bizonyisten nagyon csodálkozom, hogy még akad olyan színésznő és színész, aki mer a budapesti közönség kedvence lenni.
A Dancigi hercegnőért nem kár, de Küry Kláráért kár. Nem a művészet okából. Mi közük a színházak kilencvenkilenc és fél percentjének a művészethez? De kár ilyen emberi dokumentumot látni, ilyen emberi tragédiát.
Emberi tragédia… Madách darabját, az Ember tragédiáját új előadásban mutatta be a Nemzeti Színház. Nevetséges volna a kegyetlenség vádjától félni, hogy kimondjuk: nem volt ez jelesebb művészi esemény, mint a Népszínház 7777 (ez cím) című darabja. Végre is Madách remeke ellen ebben egy kis gondolatnyi érzés sincs. Még a fölújítás ideája ellen sincs. Sőt az átdolgozásnak tiszteletreméltó és kétségtelen értéke ellen sem. De miért kellett a Nemzeti Színháznak éppen Madách nevében elárulni magát azoknak is, kiknek még eddig magát el nem árulta? Rostandról, a Cyrano írójáról mesélik, hogy ő nem szeret színházba járni. De van neki egy bábszínháza, s evvel mulat. Hátha Rostand nem a párizsi Comédie-tól, de a Budapesti Nemzeti Színháztól csömörlött volna meg? Akkor talán még bábokkal sem játszana színházasdit. Van itt néhány kiváló, ügyes színész. Ők nem tehetnek még arról sem, hogy itt vannak. Hanem a felfújtságnak, a semmiségnek milyen kellemetlen pöffetegjei csinálják itt azt a stílust, mely egyedül a Nemzeti Színházé az ó- és újvilágban, arról beszélni sem jó. A szó, a gondolatöltöztető szó is elvész e színházban. Hogyne veszne el az érzés, a hangulat, a sejtetés, a dísz, az artisztikum?
Nyilván sokáig tart még az az állapot Budapesten, hogy akik becsülik és joggal becsülik magukat, azok barlanglakók lesznek. Sajátságos, hogy nálunk még színészeknél is így van ez. Akinek nincs meg az illendő kicsisége, magában marad. Ujházi Ede művész voltában – ha furcsán hangzik is, – barlanglakó. Jászai Mari is. Még Márkus Emma is az kezd lenni. Aki annyira a nyilvánosságé, mint a színész (és az ő művészete), még az is rászokik arra, hogy féljen a nyilvánosságtól, főleg féljen attól, hogy bátran, nyilvánosan s kedvvel tegyen gyakorta hitvallást az ő művészetéről.
Ez különös, ha érthető is. Valami tisztulás kell a magyar kulturális életben, és ez nem ama bizonyos, régi frázis. Bölcsen, igazságosan sehol sincs, de ilyen lehetetlenül, mint nálunk, viszont nem lehetnének a dolgok sehol.
Az Operaházban Puccini Bohémélet-jét kaptuk e héten. Carré úr színházában láttuk utoljára, a párizsi Opéra Comique-ban. Magunkkal jönnénk ellenkezésbe, ha meg nem dicsérnők a budapesti bemutató előadást. Hiszen ezt el is várhatja tőlünk bárki. valóban, ha még nincs is, de lesz Operaházunk. Ha nem a mi kedvünkért, de meg kell csinálni a – főhercegekért s vendégeinkért, az idegenekért.
Nem is lesz ez nehéz. Magyar zene nincs. Tehát csinálunk magyar Operaházat. Magyar dráma van: tehát jöjjenek a németek. A németek… Megyek hazafelé tizenegy órakor, s egy utcából özönölve jön a Vígszínház publikuma. Németül beszélnek, lelkesedve, izgatottan. Kijelentem becsületszavamra, hogy Farkas Pál Olgája van olyan jó darab, mint zum Beispiel a Traumulus. Mit mondjak még? Igenis jogosult minden germanofóbia ez országban. Az a mi nagy nyomorúságunk ugyis, hogy a némettel szállíttatjuk magunknak a kultúrát. Szegény Neszmélyi. Ő bezzeg nem volt nacionalista. Még akkor nem Kossuth Ferenc adta minden művészi alkotáshoz az exekvaturt. De intelligens emberek éltek, kik tudták, hogy nekünk szabad tanulni orosztól, franciától, norvégtól, dántól, angoltól, csak némettől nem. Mindenekelőtt azért, mert a budapesti burzsoázia – német műveltségű, az Isten bocsássa meg ezt neki. De ne bocsássa meg a Vígszínháznak, hogy legalább is annyit ártott ennek az országnak, mint – Szapolyai János a mohácsi csatánál.
Legyünk derűs hajlamúak, s jegyezzük föl, hogy a magyar ciklus sikert hozott ma a Nemzeti Színházban. Géczy István és Hegedüs Gyula darabja, az Enyészet került ma a sorra. Olcsó darab. Olcsó munka, de legalább: megcsinált. Egy hibája van. Megérzik rajta, hogy írói nem magyar földön vették föl a témát, s álmodták színdarabbá. Olvasták valahol. Mindegy. Ezúttal elküldhetné Kossuth Ferenc úr a maga fő-praetori elismerő levelét. Amit nem küldött el eddig Ábrányi Kornélnak, ki Iván címmel bajnoki hőskölteményt írt. Ábrányi Kornél nem igazi poéta. De Iván-ja által mond annyit, amennyibe Széchenyi István beleőrült, s Grünwald Béla belecsömörlött. Ebben az országban senki sem lehet valaki. Boldog, akinek olyan álmai vannak, melyek elaltatják. Bródy Sándor Dalmáciában feledi, hogy magyar író. Ábrányi Kornél magyar író akar lenni, hogy feledje magyar politikus voltát. Az Úristen éltesse Apponyi Albertet és társait: nyomorítsák el ezt az országot egészen – Macedonia rongyáig.
MK 1905. április 30.
Diósadi.
