85. MAGYAR CIKLUS
85. MAGYAR CIKLUS
Az élet mondjuk: Élet, vagy viaskodásba űz bennünket, vagy megengedi, hogy álmodjunk. Az emberek az álmokat szeretik jobban, s az álmodók különbek, mint a viaskodók. A művész, mondjuk: Művész, az emberi-lélek e két-utúságának Herkulese, s ha amit mondunk, a szavak olcsó játékának tetszik is: viaskodva álmodja, vagy álmodva viaskodja át az életet. A színpadról pedig szintén csak az merjen hozzánk szólni, ki két kálváriát járt. Hozzon a viaskodásból többet, vagy az álomból, nem bánjuk, de hozza az élet nagyszerű teljességét.
A magyar Nemzeti Színház most ciklusban bocsátja elénk azokat a magyarokat, kiknek mondanivalóik vannak számunkra az életről, mondjuk: Életről. Kis gyanakvások, pletykák, intrikák hínárjából kiszakítjuk lábainkat. A magyar ciklus csúnya, budapesti legendaköre fölött ellépünk, s megyünk azon urak elé egyenesen, kik jöttek hozzánk mostanában hirdetni az igét.
Istenem, istenem, borzongunk a kietlenségben, s megrettenve nézünk a saját lelkünkbe: hát mi is csak ezt látjuk, érezzük ki az életből? A magyar élet nem is Élet talán, s magyarul nem lehet álmodni sem? Ezennel nem írunk le egy élő nevet sem. Csak emlékeztetünk mindenkit a magyar Nemzeti Színház újabb estéire. Miket és kiket hallottunk az emberről és az életről szólni? Kis, részlet-emberek, kik nem akarnak kevesebbet, mint magukhoz alacsonyítani a világot, beszéltek hozzánk s szóltak viaskodásokról, melyek kakasháborúk, és közöltek álmokat, melyeket méltatlan dolog volt megálmodni. Büszke, meredek, bús és bölcs kálvária helyett sámedlire hágtak ez urak, s onnan tekingetnek szét. Az egyik borzas kis fantáziájával az ikaroszi problémát áttelekkönyvelteti egy kisbirtokosra, meghajszolja az alakjait még közönségességükben is képtelen tereken, s azt mondja: ez a magyar élet. A másik kikönyököl egy zsúros ház ablakán s szendviccsel preparált gyomorállapotban betekinti az életet, s darabot ír róla. De mindre rálicitál az az úr, a ki becsületes átmelegedéssel fogadja be ugyan lelkébe, amit látáshoz nem szokott falusi szemek megállíthatnak, s meg akar vidámítani bennünket, be akar világítani az élet szent, titkos tárnáiba ama fölemelő, ragyogó, krisztusi bizonysággal, hogy e nagyszerű életben létezik derék – mágnás. Egy árvaszéki problémát fogalmaz meg aztán egy másik úr a lelketlenség cikornyás hangján. Ejh, ne folytassuk. Semmi, semmi. A mi íróművészeinknek kínai nyelven van írva az élet. A mi Herkuleseink félutat sem járnak. Nem kettőt. Se nem viaskodnak, se nem álmodnak. A magyar Nemzeti Színház pedig e héten ítéletet mondat felettünk egy Madách Imre nevű, sajnos, már néhai úrral. Hiszen jól van: legyen igazuk azoknak, kik úgy vélik, hogy Az ember tragédiájába sokat beleálmodtak már jóval előbb. De ez a néhai magyar ember mily magasságban járt, miket látott, érzett és szólt. Dörgedelmes lesz az ő ítélete. De hasznos csak úgy, ha Somló Sándor is segíteni tudna neki. De vajon nem sámedli-ember-e ő is. S nem sámedli-magasság-e az egész mai magyar Nemzeti Színház? Okvetlenül kezdjük már sokan szomjúhozni az igazi Életet s az igazi Művészt. Talán-talán összeakadnak ők, s akkor még a Nemzeti Színház sem tudna útban lenni. Fölrúgódnék. Hejh, de csak jönnének ők már, óh magyar ciklusos szomorú világ!…
F 1905. április
A. E.
