93. PARASZTSZÍVEK
93. PARASZTSZÍVEK
– Bemutató előadás a Nemzeti Színházban –
I.
Mikor a Cunard Line partra szállítja Amerikában az utolsó magyar parasztot, nem lehetetlen, hogy idehaza végre egy becsületes igaz írás fog születni róla, az elhagyottról, meg nem értettről, néhairól. Addig pedig kendtek, testvéreim vigyázzanak magukra, míg idehaza vannak és magyarok, s odakünn is, míg amerikai angol nem lesz kendtekből, s ha majd odakünn magyar komédiások mennek a kendtek mulattatásukra, el ne higyjék valahogy, hogy édes szüléik olyanok voltak, mint a komédiás mutatja.
Leglevegősebbül, leglelketlenebbül mégis csak a színpad bánt el a paraszttal. Néhol még csúfondárosan meg is rontotta. Ahol a paraszt népszínművet látott, sok helyütt elkezdte utánozni a színpadi parasztot. Talán Justh Zsigmond tudott volna erről beszélni. Ami komoly, értékes népünket nem vettük komolyan, míg komoly és értékes volt. Most züllőben, pusztulóban van, s most kezdenők rajzolni. De most meg a régit, s ezt is rosszul. Szalóky Elek, kinek ma Parasztszívek drámáját mutatta be a Nemzeti Színház, szinte tüntetően azon buzgólkodik, hogy igazi parasztéletet mutasson nekünk. Csakhogy önkonstruálta parasztéletet mutat. A régi népszínműíróknál jóval modernebb. De nem írónak, hanem embernek. A régi, hazug népszínműírók egyik-másikában volt kisebb-nagyobb adag művész. Szalókyban egy csöppnyi sincs. Nem álparaszt, mint parasztíróink nagy része, de még kevésbé való az egységbenlátók ritka gárdájából. Összerakott egy sereg fizikai és lelki motívumot. Szép ez, hiszen szép a tengerpart sok tarka kavicsa. De tessék ebből építeni. Ne vegye zokon: egy lépéssel sem hozta közelebb hozzánk a verejtékező, gatyaviseletű, de még a mi lelkünknél nem is régen originálisabb, erősebb, magvasabb lelkű parasztot. Élhet, szerethet s ölhet néha talán úgy, mint Szalóky mívelteti ezt velük, és Szalóky Eleknek még sincs igaza. Mert ez esetben az egész történet egy eset. Élettelen, ha életből való is. Semmiesetre sem látja meg művészember.
II.
A Tisza mentén, tanyák közt, tanyán, ahol a legényember nem nagyon válogathat a nőben, olyan szerencsésen jár Zsófi szolgáló, hogy beleszeret a gazdája. A gazdája, aki özvegyember. De beleszeret a gazdája nevelt fia is. Sőt beleszeret az e legény is, akibe Zsófi szerelmes. A gazda és az a legény, akit Zsófi szeret, csak úgy anyakönyvvezető és pap nélkül akarnák Zsófit. A nevelt fiú, a gazda öccse, ki maga is fattyú s valahogy nem egészen tökéletes, a hitvesárt is érdemesnek tartja megadni Zsófiért. A gazda nehéz szívvel, de nyilván ama nem erkölcsös hátsó gondolattal, hogy így közelebb férhet Zsófihoz, beleegyezik a mésalliance-ba. Zsófi pedig csak azért megy férjhez ehhez a legényhez, hadd lássa a másik, hogy mégis csak tanyás gazda felesége lesz. A gazda legyeskedik a gyámfia asszonya körül. Az övé a vagyon. Talán ezért megy bele a játékba Zsófi is. Meg hát az urát nem szereti. A férj pedig, akár egy francia vígjáték férje volna, nem látja, hogy kire kellene igazán féltékenynek lenni. Sőt egy-kettőre, egy arató-napon, leüti a gyámapját, mikor az az ő nagy, tüzes szerelméről beszél Zsófinak, s átöleli a Zsófi derekát. A szerelmes öreg meghal, de elátkozza a gyámfiát, s vagyonát – Zsófira hagyja. A férj megy a szegedi Csillagbörtönbe, s rábízza feleségét arra, kibe voltaképpen Zsófi szerelmes. Az öreg elpusztult, a fiatal a tömlöcben. A két szerelmes összeköltözik. Az asszonyból most tör ki az asszony igazán. Szerelmes, mint egy szerelmes lupa. Mivel pedig parasztéknál sem olyan szerepetlen a vagyon, mint a régi népszínműírók elhitették, az asszony, hogy bebizonyítsa szerelmét, ráíratja vagyonát a szeretője nevére. De ez nemes lélek. Az a terve, hogy ha hazajön a rab, visszaadja neki a vagyont, hogy ez áron az mondjon le az asszonyról. A rab hazajön, s látja, hogy milyen komplikált, szomorú tragédia hősévé tette őt az élet, illetve Szalóky Elek. Beleöli magát a Tiszába.
III.
Mindez nem érdektelen. És pillanat méretű igazság sok van benne. Sőt új alakok. A parasztbohémek például, a pusztázók. A darabban nincs olcsó törekvés okvetlen hatásokra. Néhol szinte életszerűen nyugodt a tempó, mert az élet, óh drámaírók, akkor is nyugodt, fenségesen nyugodt, mikor mi a drámák anyagára alkalmas szamárságokat csináljuk. Csak éppen a történet élettelen. Csak éppen meggyőzni nem tud bennünket a színpad, hogy ő rajta most az élet egy szemléltető áradata csap keresztül. Ez a darab bizony egy levetkeztetett népszínmű. A népszínmű sallangjai néha szinte művészi hatások határáig vihettek bennünket. Itt a szép sallang sincs meg. A darabot súlyosbította egy lehetetlen dialektus. Ha azt mondanám, hogy nagyon rosszul játszották a darabot a Nemzeti Színház művészei, akaratlanul dicséretet mondanék. Hát nem nagyon rosszul, de meglehetősen rosszul játszották. Cs. Alszeghy Irma néhol sok meglepő igazságot talált szerepében. Vagy adott bele a maga jóhiszeműségéből, de sok helyütt volt színtelenebb a szerepénél is. Rózsahegyi otthon volt persze egy kisbéres szerepében. Még talán Gyenes, a gazda s Gabányi és Rákosi Szidi a pusztázók szerepében csináltak valamit. Azok, akiknek szenvedélyén sarkallott volna az élettelen történet, Mihályfi, Bakó igen rosszak, de nehogy dicséretnek vegyék. Másként rosszak. A többiek is nemkülönben. A szerző helyett, kit az elég ritka közönség szólongatott, a rendező mondott köszönetet.
Dyb.
P. S. Szalóky Elek színműve egy irodalmi pörre adott okot, témát és anyagot. Balassa Ármin szegedi szerkesztő és író Parasztszívek címmel írt egy egyfelvonásos érdekes parasztdrámát. Játsszák szerte a vidéken. Szalóky ebből csinálta a darabját. Sok huzavona után a két író nem tudott megegyezni egymás között. Bizonyos, hogy Szalóky a harmadik felvonásban különösen sokat vett át Balassától. Viszont ő egy egész más drámát írt alapjában. A Balassáénál – szerintünk – az élettől és az élet színpadi művészi ábrázolásától még messzebb illanót. De plágiumról nem lehet szó. Más tekintetekről talán igen. De mi ezekben nem ítélkezhetünk most és itt. Mindenesetre, ha már kölcsön kér az ember, többet mutasson fel, mint Szalóky Elek. Egy kis erővel egészen kitörölhetett volna minden hasonlatosságot. És talán így, fölszabadulva, több lett volna a dráma művészete és igazsága is.
Budapesti Napló 1905. május 14.
