209. NEMO
209. NEMO
– Zichy Géza dalműve –
Nemo… (mint villámtól sújtott hanyatt veti magát, s meghal. A zenekarban a Rákóczi induló teljes pompájában felhangzik, kurucz csoportok Rákóczi keresésére indulva baloldalon a Rákóczi-zászlóval megjelennek, Bercsényi átveszi a zászlót, és azzal a halottat letakarja.)”
…Ezzel az utolsó szerzői utasítással végződik a dalmű; s ez a nehány sor pompás tömörséggel jellemzi az egész munkát. Rákóczi: Nemo; kuruc-hangulat, zászlók. – Tegyük még hozzá: tárogató-hangok, bujdosó-hangulat; hazavágyódás; 1703-tól 1706-ig, Zrínyi Ilonának nikodémiai halálától… a trencséni bukásig. – Ez a dalmű levegője; és ez a háttere. Görög-tűz világítja meg az egészet; ágyúk helyett pedig bombasztok dörögnek benne. „Hazám! Hazám!” mondják benne elviselhetetlenül sokszor, továbbá ilyent és ehhez hasonlókat cselekszenek: „(Nemo térdet hajtva szó nélkül átnyújtja Zrínyi Ilona levelét. A zenekar halkan Zrínyi Ilona búcsúját játssza. Rákóczi a levelet olvassa, mindég jobban ellágyul, megcsókolja, s azután pedig ökölbe szorított kezekkel szíve táját veri. Látszik rajta, hogy iszonyúan küzd megeredő könnyeivel.” Egyebekben Rákóczi a könnyet „pilláim harmatának” nevezi. Hogy ilyen nagy ember: ilyen rossz novella-frázisokkal él,… ejnye, ejnye, nem jól teszi.
De ez csak a háttér; elől azonban Nemo alakja áll, és reflektorok vetik reá égő-vörös és smaragdzöld fényöket. Az operahősök hamis fennköltsége ömlik el rajta, a Cyrano-utánzatok kotyvasztott romantikájának köszönheti életét, s a hangneme a tenor, amelyet hurokként szorít össze a nyakkendő: „Trala, fogadom, családom javára nevemről lemondok.” Nemonak ugyanis a dalmű előjátékában még van neve. Eleknek hívják, és magyar fiú, aki az apjával török földre menekült. Az apja renegát lett, ő nem akart hitetlenek közé állni, hű maradt a hazájához, s nehogy „atyjának emléke címert meggyalázzon”, – nevéről „családja javára” lemond, s megesküszik: „Rákóczi névtelen szolgája maradok!” Hogy miért titkolja el a nevét? Holott, ha a saját neve alatt híven szolgálja a hazát, fényesen kiköszörülhetné a csorbát, amely apja révén „családja címerét” érte? És hogy családja neve így még sokkal tisztább lenne, mint volt az apja árulása előtt? Hogy miért választja mégis a névtelenséget? A felelet egyszerű. Mert akkor az egész dalmű, hogy úgy mondjuk, tárgytalanná vált volna. Akkor Zichy Géza gróf dalműve nem született volna meg. Mert erről a logikátlanságról szól a dalmű. Ezt a logikát talán dalmű-logikának lehetne nevezni. Avagy csak a rossz dalművek logikája ilyen? De mi a magunk részéről teljességgel nem tartjuk puszta előítéletnek, hogy a dalmű is lehet logikus.
Elek-Nemonak egyebekben is sok kellemetlenséget szerez, hogy névtelenséget fogad. Tudniillik eljut Rákóczi udvarába, s ott beleszeret Badinyi Klárába, a fejedelemasszony udvarhölgyébe. De az udvarhölgybe Desalleurs marquis is szerelmes, s ez az alávaló francia a legrútabb ráfogásokkal illeti a megkötött kezű Anonymust. Igaz, Eleknek egyetlen szavába kerülne, hogy a rágalmakkal végezzen. De mikor nem mondhatja ki ezt a szót, mikor megesküdött, hogy nem fog beszélni. Végül is az a sors éri, hogy az ártatlanul megvádolt embert kiűzik a fejedelem udvarából, és a színről szégyenszemre elkullogni kénytelen. Íme, ebből is látszik, milyen rosszul tette, hogy logikátlanságot követett el, sőt, meggondolatlanul, esküt is tett.
Legvégül mégis – hogy Zichy Géza gróf frazeológiájával éljünk – a jónak fölpirkadt hajnala. Desalleurs bevallja alávalóságát, s most már mi sem állana útjába, hogy „győzzön a jobb” és Nemo és Klára egymáséi legyenek. Mégsem így történik. Hanem a trencséni bukás következik, Rákóczit leverik, és Nemo Rákócziért föláldozza magát. Behozzák a színre, s ott előttünk meghal. Hogy miért kell ennek így történnie? Nem röstelljük bevallani, ebben nem vagyunk teljesen bizonyosak. Talán azért, mert így romantikusabb, megindítóbb és hatásosabb. A szerző legalább így gondolta.
Általán, annyi bizonyos, a dalműnek vannak hatásos részletei. Igaz, ezek a hatások a legdurvább fajtájúak, ok nélkül való hazafiaskodásokon és szerelmes érzelgősségeken alapulnak. A műkedvelőktől óvjon meg az Isten. De mikor a műkedvelő azután összeszedi magát, mikor ravaszkodni akar, és tehetségét a tömeg, vagy mondjuk a karzat szintjére akarja leszállítani: ez, ez a legrosszabb.
A dalmű zenéje jóval szerencsésebb a szövegnél. Nem egyenletes munka ugyan, és sohasem nagyigényű; de vannak igen csinos, tetszetős és hatásos részletei, s az előadás gondossága szeretettel emelte épp ezeket ki. Majdnem végig magyaros ez a muzsika, s majd minden motívuma valamelyik népdal töredékünkre támaszkodik. Helyes, ezen az úton is lehet keresni az idegen befolyásoktól mentes magyar operát. A „Nemo” ezt a végső célt még nem találta meg. Hogy úgy mondjuk, ez a zene csak a köntösében magyar, csak külsőségeiben s az ütemeiben, de a lelke nem az. A lelke: a legkülönneműbb opera-stílusok keverékéből kompilálódott. Berlioz Rákóczi-feldolgozása hatalmas munka, de senkisem mondhatja róla, hogy magyar, pedig egyetlen, legmagyarabb és legfelségesebb indulónk a tárgya. És Zichy Géza gróf sem használja fel mindig magyarul az ő magyar anyagát, hanem hol az olasz operák stílusában, hol a finomkodó franciák modorában, sőt itt-ott felötlőbb Wagner-reminiszcenciákra is bukkanunk. Az operát alkotó főbb momentumokat egy-egy jellegzetes motívum jelzi a zenekarban. Így: Zrínyi Ilonának van motívuma, Rákóczinak, Nemonak, Bercsényinek stb. S amily erőteljesek a muzsika drámai részletei, oly melegek és érzelemteljesek benne a líraiak. Néhány passzus pedig finomsággal és könnyedséggel lejt tova. A finálék biztos megépítése Zichy erős színpadi érzékét mutatja. A hangszerelés is ügyes és színes.
A dalmű zenéjének szerencsés részletei, meg a gondos, szép előadás határozott sikerre segítették a dalművet. Igen sokszor nyílt színen is fölhangzott a taps, felvonások után pedig tízszer és még többször is kiszólították a szereplőket és a szerzőt.
Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka, Arányi, Takáts és Gábor énekelték a főbb szerepeket, és mindegyik tudása és művészete legjavával brillirozott. A pompás rendezésért Alszeghy Kálmánt, s a dalmű betanításáért Szikla karmestert illeti dicséret.
Budapesti Napló 1905. március 31.
