117. A MENEKÜLŐ EMBER
117. A MENEKÜLŐ EMBER
Krisztusi igék betűi lángolnak előttünk, s védeni akarjuk rab Eötvös Bálintot. Nemes közvélemény, ne dobd reá még két percig éles köveidet. Nagyon-nagyon szeretett téged ez az Eötvös Bálint. E nagy szerelme vitte most a bűnbe. Neked akart mégegyszer tetszeni, s bűnt bűnökre tetőzött. De szerelemből vétkezett. Szerette az életet és az embereket. Becsületnek lovagi köntösében akart neked udvarolni, nemes Közvélemény. Tizenöt krajcár volt a zsebében, mikor börtönbe vitték. Hajszolt és utált emberként futkosott hónapokon át. De vérrel és kínnal pénzt gyűjtött össze. E pénzzel kegyeidet akarta ismét megváltani, nemes Közvélemény.
Régibb bűneiről nem szólunk mi most. Mentő szavunk talán volna elegendő. Ki lát a vesékbe és a zúzákba? Ki meri állítani, hogy a bűn csak azé, aki elkövette? Ám szent a társadalom, s mi nem szólunk semmit.
Arról szólunk csak, hogy Günsberger Gyulával alkudozott. Arról szólunk, hogy bűnöket követett el: bűnök büntetéseitől szabadulandó. Egy ősz, nagy embernek a fia. Egy családnak a gondozó feje. Férfiú, kit ambíciói már polcokra emeltek. Egy zuhanás és mindennek vége. Beárnyalt lesz egy fényes név. Elhagyott és meggyalázott egy család. Olthatatlan egy férfiúi élet szomjúsága. Sötétség és sötétség, ami jöhet. És Eötvös Bálint menekülni akart.
Olvastatok rémes történeteket rabságokról? Két rabot láncolnak össze. Portyázó őrségük egy kicsit magukra hagyja őket. Az egyikben rettenetes erővel lázad az életösztön. Kard akad a kezébe. Kevés ideje van. A láncot, mely a másik rab lábához köti, elvágni nem tudja. De elvágja a társának a lábát, s rohan őrültként, mert hívja az élet.
Bűnnel és borzalommal tele van a siralomnak völgye. Bűn és borzalom: emberi dolgok. De a megértés is emberi. A menekülő emberre más törvények illenek, mint másra. Ha a Günsberger-esettel vétkezik először Eötvös Bálint: ám sújtson le rá az engesztelhetetlen társadalom. Mint ahogy lesújtott reá első bűneiért, melyekben ő ma is ártatlannak mondja magát.
Eötvös Bálint zuhant s már látta a sziklákat, a mélyben, melyeken össze fogja törni magát. A zuhanó embernek megszabhatjátok-e, hogy bokorba kapaszkodjék vagy kőbe?
Budapesti Napló 1906. március 20.
Ódi
