201. EGY ÚJ SZOBORRA
201. EGY ÚJ SZOBORRA
A Malesherbes-téren holnap leplezik le az ifjabbik Dumas Sándor szobrát. Dumas père szobra már ott áll vagy huszonhárom év óta. És jön nemsokára harmadiknak a tábornok Dumas szobra. Együtt lesz az egész zseniális familia.
Dumas père anekdotáját arról a véletlenről, mely őt fiúhoz juttatta, ismerik úgy-e? Sokszor elmesélte hahotázva a vén kujon. Egy barátját kereste, s csinos asszony volt a házmesterné.
Ilyen faja a családalapításnak illett a de la Pailleterie marquis unokájához. És illett, hogy fiáról és pajtásáról így diskuráljon. Dumas père nem éppen a legneveltebb ember volt Franciaországban. Aztán néger nagyanyja révén különben is bennerejtőztek San Domingo erkölcsei. Az öreg bohém ízlése, modora és tapintata kissé néger volt. Mikor fölfogja, s magáénak ismeri a fiát, elhelyezi egy nagyon előkelő nevelőintézetbe. Borzasztóan büszke erre a nemes és előkelő ötletére. Urat és világfit akart a fiából csinálni, ha már ő Pury-on csak éppen olvasni tanult meg. Azután pedig ugyane nevelőintézetbe beprotezsálta a Dumas fils anyját is – mosónőnek.
Csak ezek és hasonló apróságok értethetik meg az ifjabbik Dumas életét és lelkét. Dumas filsben is volt néhány csöpp a négernő véréből. Törvénytelen gyermek: Dumas père egy szeszélye. Nagy és előkelő vágyak ébrednek benne. Szeretne Párizs legfinomabb gavallérja lenni, s jön esetleg Dumas pere: elveszi tőle azt az aranyat, amelyet talán az elegáns kesztyükre s kocsira szánt a délutánon: Nagyon is táncoltak a kontrasztok körülötte. Az intellektus grand seigneurje volt s az apja nyilván bámulta. Egyébként kötődtek egymással és nagyon szerették egymást.
Kiharcolta a sikert nagyon keményen és hamar. Ne mai szemünkkel nézzük az ő drámáit. Forradalmár volt annak idején, habár ármányos, számító forradalmár.
Örökéletű az a kis tréfa, amellyel az ő színműíró módját csúfolták. Betöri az ajtót a revolveres férj. Lelövi az asszonyt, a csábítót, s ekkor jobban megnézi őket, fejéhez kap:
– Sacrebleu, eltévesztettem az emeletet.
Olvastam nemrégen egyidejű magyar lapokat. Minden új Dumas-darab esemény volt Budapesten.
Egy-két előkelősködő írónk jóvoltából úgy látszott akkor, mintha Párizzsal egyformán élnénk. És ma is csak írók biggyesztik az ajkukat a budapesti Dumas – estéken. Írók és smokkok. Holott a kisvárosból szinte nagyváros lett. De a mai Budapest szociális lelkében még éppen nem végezték el missziójukat a Dumas-igazságok. Párizsban s másutt természetesen ezek az igazságok régen meghaltak. Párizsban a publikum mosolyogja meg Dumas avas eseteit s kiszámított szellemességét.
De viszont mindenki tudja Párizsban, mit köszönhet a modern társadalom ennek az érdekes, pompás, nyugtalan, bátor léleknek. Annyira megbecsülik, persze kissé irodalomtörténetileg már, hogy túlbecsülik. Egy előkelő francia kritikus szerint Ibsen a maga norvég zordonságával tovább gondolta a Dumas fils témáit, s c’est tout.
Akárhogy is jó ember volt, érdekes ember volt, nagy ember volt. Budapesten itthon van. Száz és száz színházi este lázát oltotta belénk. A Malesherbes-tér új szobra tőlünk is megérdemel legalább egy ilyen hevenyészett betű-koszorút.
Budapesti Napló 1906. június 12.
Ódi
