27. A PÁRBAJ
27. A PÁRBAJ
– Bemutató előadás a Nemzeti Színházban –
Bajnoki párbajnál több és izgatóbb párbajról mesél nekünk színpadi mesét Henri Lavedan. Testvérek vívják a párbajt, s a színpadi testvérek e párbajából mintha az a gigászi harc harsogna ki, mely ma Franciaországban csatateret csinál minden lélekből. És mintha Henri Lavedanból Bourget beszélne ezúttal. Pietista hévvel, kenetesen. Libre-penseurök-höz és dominikánus dühű klerikálisokhoz:
– Egyezzetek ki: mind a két tábornak igaza van. Az Életnek is megvannak a maga jogai, a Hitnek is. Ne akarjátok a lutte finale-t. Mindenkinek igaza van, aki hisz. Lehet hinni az Életben, a Szerelemben, az Istenben, a Túlvilágban. Még a hitetlenségben is lehet hinni. Csak higgyünk valamiben. De lehet, hogy nem is ezt akarja mondani Henri Lavedan. Lehet, hogy csak egy érdekes darabot akart írni, semmi mást. Ideírjuk és ideírhatjuk eleve: nem nemesen új s nem művészi munka ez a darab. De örülünk, hogy a Nemzeti Színház bemutatta. Nemcsak azért, mert derék művészeinek szerzett nagy sikert. De azért is, hogy lássák a magyar írók, hogy még nem művészi célok között is a gondolkozásnak, az ízlésnek milyen magas, szép hegyi útjain járnak a nyugati írók. A magyar közönség pedig koldus és elzsibbasztott szellemi életében hadd lássa meg, hogy európai emberek kis, köznapi életét is mennyivel különb problémák tartalmasítják, mint a mi szegény életünket.
Két testvér harcol egy asszony miatt. Az asszony hercegné. Nem jobb s nem rosszabb elfinomodott, vergődő, kékvérű fajtájánál. Szerelmes lesz paralitikus férje orvosába, s e szerelem eszébe juttatja az erényt és az Istent. Bebotorkál véletlenül egy templomba, ahelyett, hogy randevúra menne. S véletlenül egy olyan abbéba botlik, ki az orvosnak testvére. Mindketten, az orvos és az abbé librepenseur apa nevelését kapták. De csak az orvos maradt meg az Élet szerelmes pogányának, ateistának, Az abbé hamar belecsömörlött a nagyon is mohón élvezett életbe. Természetes, hogy deistává válik, sőt pap lesz. Haragban családjával s harcban pogány bátyjával.
Az abbé az Isten ujját látja, hogy a hercegné éppen hozzá fordult. Úgy érzi, hogy a párbaj most dől el közte és bátyja, az erény és az élvezés, a hitetlenség és a hit között. Az lesz a vége, hogy míg bátyjától oltalmazza a hercegnét, az Erény e szép testű képviselőjét, a reverendában megszólal a test. Beleszól a párbajba is egy bölcs és nem fanatikus püspök is, ki megértője az életnek. Szerencsére meghal a hercegné paralitikus ura. Az orvos nőül veheti a szép hercegnét, ki gyönge hitű istenfélelme miatt eddig félt boldog lenni. Az abbé pedig kibékülve bátyjával s avval a való dologgal, hogy az Élet a pogányokat is szereti, elmegy Kínába feledni és Istennek megtéríteni a kulikat.
Henri Lavedan annyira ki akar békíteni mindent és mindenkit, hogy a végén már beleúnunk a történetébe. Pedig a történet érdekes és raffinált. A Zsidó és a Hellén nagy harcának egy kis elrontott esete. Valami, sőt sok, a franci napi politikából. Bátor és félénk egyszerre. Hazug is, érzékeny is, de igaz is.
Ez a Henri Lavedan darabja. Mint színpadi munka: zseniális. Fölépített, elrendezett, erős, szépnyelvű. Csak nem gerinces. És igen átlátszóan ravasz.
Lelkünk egész örömével tapsoltunk ma este két fiatal, nagy színész triumfusának. Odry Árpád az orvos, Pethes az abbé szerepében végre becsületes modernségükhöz méltó és szabad föladatot kaptak. Amit a darab maga egyedül a mi közönségünktől még messzeeső levegőjével megtenni nem tudott volna: Odry és Pethes játéka hosszú életűvé fogják tenni. P. Márkus Emília szép volt. Néha nagyon megérző is, de már az ő hercegnőjének alakjában benne vibrált megnövekedve magának a darabnak a bizonytalansága, Gál kiváló, régi, ismert, nemes sikereihez méltó. A kis szereplők közül szívesen nevezünk meg egy ügyesen mozgó néma szereplőt, egy színinövendéket: Hajdut.
A siker nagy volt. Taps a nyílt színen is sok. A fordítás azonban nehezítette a színészek dolgát. Ósdi, körmondatos nehéz nyelven beszélnek magyarul Lavedan alakjai. Éppen a Lavedanéi…
Budapesti Napló 1905. november 12.
Dyb
