9. ÚTI SÓHAJTÁSOK
9. ÚTI SÓHAJTÁSOK
München, október 12.
Hétfő. Jó az embernek elszaladni olykor Budapesttől. Aki egy kicsit igenli még e különben szomorú életet, hurcolja meg egy kicsit magát néha idegen tájakon is. Én megyek íme újra. Nem messzire, de megyek. És kimegyek innen. Csöndes Münchennek békítő hangulatába meríteni be újra a lelkemet… Mi nékem ez a sörös város? Párizsnak előtornáca, melynek meg tudom bocsátani a németségét is. Kényszerű eliziumom nekem München. Áldassék. De a kék villamos kocsijaira haragszom. Olyan nagy lármát csapnak. Úgy nem illenek az én Münchenemhez. Mégis csak már ott volnék. Íme a határ. Bruck. Szinte éjszaka van. Ködös és őszi. Vágtat be a vonatunk Ausztriába. Szaladunk Bécsnek. Harsányan, váratlanul fölzendül a Kossuth-nóta a kocsi-folyosón. Kinézek. Három magyar fiú fújja pirultan, lelkesen. Két cs. és kir. katonatiszt gúnyosan mosolyog az egyik fülkében. Az osztrák kalauz bámul. A nóta elhal a ködös éjszakában. Ez már osztrák éjszaka. A dalos fiúk elpihennek. Úgy sem hallik ez a nóta Bécsbe. És olyan szomorú is most már az ötlet. Még nekik is. Repülünk a hatalmas Nyugatnak, s nincs egyebünk, mint egy nótánk...
Kedd. Havazott egész éjszakán. Bécstől Münchenig. Ott fázlódtam a folyosón. Egy furcsa beszédű spanyolzsidó família e két terpeszkedő osztrák kiszorítottak. Hát Münchenben vagyok. Sohasem láttám még ősszel. Szomorú, nyugtalanító, mint az esős Párizs. A nagy Szalónban lesz talán legtöbb meleg. A Glaspalastot átöleli a köd. A színek legtobzódóbb vászna is sötét. A szecessziós termekben valami rettenetes ínség jajgatását hallja az ember. A szobrok elől hátrálok reszketve. Mintha jégből volnának. Futom egész napon a tárlatokat. Még Lenbach fagyaszt a legjobban. Ma érzem, hogy az ő portré-festőművészete valami lelketlen bel canto. Ez az ember sohase sírt a maga művészete miatt. Nem, soha… Este… Nini, itt van a budapesti Mariot a Deutsches Theaterben. Énekel, mókázik a hájas, monstruózus és mégis pompás fiú. És mindig Budapestről. A magyar parlamentről, Fejérváryról, Kossuthról, Apponyiról és köpő Pozsgayról. Mulat a publikum. Mintha otthon volnék. Ismerik, ejnye be ismerik ezek a müncheniek a mi dolgainkat. Szinte fáj. Eshetnék itt szó Petőfiről, Jókairól. Egy fülnek sem volna ismerős. Azt tudja a világ, hogy Pozsgaynk van, München szerelme kezd bennem lohadni. A magyar glóbust München is becsmérli. Hát mindenütt becsmérlik?
Szerda. Ma szerelmes vagyok két kicsi leányba. Marionba és Gabrielle-be: És kibékültem az immár porladó Lenbachhal. Viziteltem a Lenbach-házban. És legalább tíz vászonról nézegettek engem Marion és Gabrielle, Lenbach leánykái. A női arcról nem tudott jól olvasni Lenbach. Nem bírt az amerikai dámák arcaival sem. Hát még a Duse-arcokkal. De a leánykái csodálatosak minden vásznon. Marion hat éves múlt. Tizenhárom Gabrielle. Egy világért sem szeretném őket elevenen látni. Pedig itt vannak fölöttem az emeleten. Egy szigorú angol nővel. Fiatal, szép mamájuk még Párizsban mulat. Olyan szépek ők itt a vásznon, Marion és Gabrielle. Hogy szerethette őket az apjuk… Minden darab vagyon ezekben a szobákban. Megbecsülhetetlen milliók vannak itt ritka szépségeknek kincseiben. Nagy papucsban kell járnom, hogy ne karcoljam föl e drága mozaikpadlót… Azért mindezt a kincset, szépet itt kellett hagynia annak a szerencsés legénynek. És Lenbach asszony Párizsban mulat. Marion és Gabrielle pedig búsak lehetnek odafönt… Esik a hó. Elébe utaztam a télnek? Fehér a világ, és az emberek söröznek. A vacsorámat alig tudom megenni. Úgy csöngnek a sörös poharak, s úgy kacagnak itt az emberek. Mitől van ilyen jókedvük?
Csütörtök. Keresztül egy fehér, félelmetesen halott, téli világon indulok haza. Megint haza, megint haza. Ha újra kiszabadulok, nem jövök erre. Sohasem szabad odamenni, ahol valamikor derűt kapott a lelke. Hogy mondja a derék Isidora de Lara, a nemes grófnő? „Utazni annyi, mint egy kicsit meghalni”. És nem utazni?…
Budapesti Napló 1905. október 15.
Lellei
