18. KÓBORLÁSOK PÁRIZS KÖRÜL
18. KÓBORLÁSOK PÁRIZS KÖRÜL
(Meudon, a Bellevue terraszán, este.) Voilà, amott a sok hosszú völgyben az én városom: Párizs. Csak hatalmas Eiffeléről ismernék reá, ha innen látnám először. Milyen kölyökfolyó a Szajna s milyen sötét város a Ville-Lumiere. Piros kabátos muzsikusok játszanak halkan egy nápolyi nótát. Elegáns mondainek és kokottok előttem. Tépődöm: miért kell nekünk Párizs? Az az óriási, pislogó barnaság ott lent? Miért kerekedünk föl Fokvárosból, Teheránból és Budapestről? Jobb itt nekünk? Emberibb itt az élet? S itt tudnak talán olvasni a homlokunkról? Nyögve válaszolok önmagamnak: lárifári. Csak éppen nem eszik nyersen az emberi húst, mint Kameruntól délre s a lelket, mint Budapesten és Debrecenben. S itt is meg lehet halni a vágytól. S itt is harapni volna haragunk és kedvünk a meg nem értett kíntul. Itt is a bódéké a vásár s nem a nemes oszlopú csarnokoké. Sőt itt igazán, mert az én Párizsom a legemberibb minden városok között. Hamis kacajú, álcás, gonosz, bús város. Csak éppen mámorosabb és cifrább a többinél. Valakinek itt is nehéz átok az élet, mert az élet a Senki-családot szereti. Ezt a nagy, boldog családot. Az éhesek, ügyesek, ravaszok és üresek családját. [C]raquette-dalt, bolondosat játszanak a piros kabátosak. Trombitál az utolsó hajó a Szajnán: menjünk. Párizs igen jeles város. Lakóinak száma, mennyi is a lakóinak száma. Nem is tudom. Több, mint a Budapesté. S a Senki-család is előkelőbb itt. Sőt: Párizsban már néhány Valakihez is jó volt az élet. Itt nem mindig a hitványaké a siker. De azt üzenem Budapest szomorú embereinek, hogy ez nem tiszta munka. Párizs ott lent a sok hosszú völgyben éppen olyan emberi fészek, mint Irkuck, vagy Szabadka. Néha-néha egy-egy igazi ember is kiválik itt. Egy-egy igazi is falhat néha az ízletes ételből. De ilyenkor – panama történt. Tisztességesen soha és sehol sincs – siker. Jó és okos dolog néha egy-egy Bellevue terraszára hágni, ha drágán is vacsorázik itt az ember. Legalább egy-két negyedóráig tiszta szemmel látja az éjszakában a maga Párizsát.
(Nogent, a Marne partján.) Házigazdám golyóbisokat mutat nekem: Moltke tüzérei hagyták itt emlékül. Elzászi ember s olyan folytonosan tud gyűlölni, mint egy német. Sárga szakállú, apró szemű figura. A rettenetes év emlékeiről beszél. Ő gyerek volt akkor. Az a piszkos race. Az a német. Egy gyermeke sem becsülheti Franciaországot, míg bosszút nem áll. És csuklik a hangja. Úgy hallgatom, mintha Halévy egy vizenyős hőse beszélne. Valaki, aki nem él a maga korában. Á Berlin? Édes Monsieur, Párizsban szocialista szervezetet csináltak tegnap a rendőrök. Ki gondol ma Franciaországban egy pár borbély-politikuson kívül Bismarckra és Moltkéra? Egy szívtelen gyár, egy zsugori földbirtok gyűlöletesebb ma, mint egy tucat német császár. Egy csöpp szociális belátásért Franciaország odaadná Napóleon korának egész dicsőségét. Nem, nem édes Monsieur. Ajándékozza oda a golyóbisait valami múzeumnak. Ezeket nem lövik át a Rajnán. Az embereknek kezd az eszük megjönni. Részesülni akar az életből mindenki, aki született. Oh, végre. Mert édes Monsieur, Árpád csatát nyert Alpárnál és Branyiszkónál dicsően haltak meg a magyar honvédek. És ezzel lakjunk mi jól? Olyan szép folyó az a Marne. Miért igyék ez vért, mikor nem kívánja? Fogadok: jobban szereti, ha élő s vidám franciák lubickolnak, uszkálnak, horgásznak és hajóznak a habjain.
(Courbevoie, vasárnap délutánon.) St. Denis gyári munkásai Párizsba szoktak kirándulni. Párizs gazdagai fölülnek automobiljaikra s kimennek a zöldbe. A pihenő munkások pedig bejönnek ilyenkor Párizsba. Vajon nem szimbólum ez? Nézem a tramway-kat. Tele izmos munkásokkal. Ezeknek Párizs a – Campagne. Párizsba húzza őket a vágyuk vasárnap. E nyári vasárnap, amikor a gazdagok fürdőznek valahol vagy ha itt vannak még, vasárnaponként elmenekülnek. És ha jön majd egy vasárnap. Ha majd csillogó szemmel kirándulást rendez Párizsba néhány százezer munkás. Visszatérhetnek-e ide pompás automobiljaikon a gazdag kirándulók?
Párizs, július 25.
Budapesti Napló 1906. július 28.
A. E.
