45. NEM JÓ EMBEREK
45. NEM JÓ EMBEREK
Párizsban kevés a jó ember és ez olykor nagyon fáj annak, aki Keletről jött ide. Rosszabb emberekért egészen Amerikáig kell fáradnunk, ahol még nagyobb a demokrácia. De jó és rossz itt olyan fogalmak, miket a gyermek és a barbár gondoltak ki. Hazárd és indokolatlan barátságosság: primitív ember szemében ez a jóság. Vidám egoizmus és ravasz okosság: ez a rossznak a bélyege. Vendégszeretet, pajtáskodás, útszéli szamaritánizmus primordiális emberi derékségek. Jó ember például a török, de attól koldul. Ez a jóság egyszersmind a dekadens osztályoké is. A magyar udvarházakban együgyű, oktalan jóságú emberek éltek. El is pusztultak szegények. Debrecen civisei ridegek és önzők. Színmagyar vidékeken melyeket mágnás-uradalom meg nem nyomorított, nincsenek barátságos parasztok. De vannak óvatos, okos, zárkózott ősemberek, akik csak önmagukat szeretik. A jó emberek értéktelen polgárok. Jó emberek a gyávák, a könnyelműek, az ostobák, a pusztulók és a koldusak. Kegyetlen igazság, de igazság: kényszerű és modern.
Franciaország ma azoké, akiknek őseik a Jacques Bonhomme-ok voltak. Nagyon jó és szerencsétlen emberek. Úgy gondolják most már ezek, hogy éppen elég is volt a jóságból. Megcsinálták a nagy forradalmat. Azóta folyton a forradalmat csinálják. Az emberiség boldogságáért küzdenek. Közben pedig megtanulták, hogy az egyéni nagylelkűség szamárság. Nem használ senkinek, de árt a nagylelkű szamárnak. Ami az enyém, az az enyém s gondom van reá, hogy a máséból is szerezzek hozzá. Ez az átlag franciának, a mai franciának a törvénye. Önmagának akarja kellemessé tenni az életet s a maga kényelmét még meg sem született gyermekeivel szemben is megvédi. Ha önt, nyájas idegent, Párizsban megrabolja a vendéglős, meglopja a mosóintézet, megzsarolja a kocsis, ne boruljon el. Ez emberek titokban érzik, hogy ők csinálták a forradalmakat. És mivel kevés hasznuk lett ebből, ők bizony nem nagylelkűsködnek.
Maxim Gorkij vádja mondatja el ezeket velünk. Gorkij vádja rettenetesen megbélyegezte a franciákat egy New-York-i lapban. Körülbelül ezt üzente a gloire népének:
– Epét és vért köpök az arcodba jeles és imádott dáma, Franciaország. Te gonosz, te rima.
Az ok? Mert a szabadság népe megint száz milliókat adott kölcsön a cári Oroszországnak. Franciaország pénzével nyomták el az orosz forradalmat. És Franciaország méltatlankodik. Nem elég, hogy a pénzéért rettegnie kell? Még ilyen gorombaságokat kelljen a pénze miatt bezsebelnie? Akármilyen frivolnak hangzik, Franciaország az ilyen vádakat olyan csodálkozással fogadja, mint a rossz leány, mikor valaki a kenyérszerző módját becsmérli. Hát mire való a pénz? Nem arra hogy kamatozzék[?] És nem kaphatott volna Oroszország másoktól pénzt? És mondjuk, győz a forradalom. Ezzel talán dűlőre jut az emberiség ügye? Nekem mondjátok, Franciaországnak, a tanárnak? Aki már csinált egy pár forradalmat csaknem hiába?
Franciaország lelkesedik a testvériségért. Saját nyugalma s léte árán küzd érte. De szentimentáliskodás nélkül. És az emberi milliókon akar segíteni. Közbeeső, ötletszerű áldozatokhoz nincs kedve. Ilyenféle jó emberek nem akarnak lenni a franciák.
És lopjunk ide végül egy érdekes dolgot. A szociális testvériséggel szembe a mai művészet az egyéni testvériséget állítja. Az első érdekközösségen, tehát hasonlóságon alapul. Az a testvériség pedig, melyet a mai művészet, a legmagasabb, hirdet (a mai művészet anarchista) a különbségen alapul. Ez az egyéniségek testvérisége. Franciaországban is csak az igazi művészek között s azok között, kik a patriarchális erkölcsökből megőriztek valamit, vannak úgynevezett jó emberek. És a művészlelkekhez hasonló szabású ideális anarchista apostolok között. Ime a legmagasabb fokon álló ember: a művész, így kerül egy társaságba az ősemberrel és a gyermekkel. Viszont igaz, hogy az igazi művészben rengetegül nagy adag van a gyermekből és a barbárból.
(Párizs, szeptember 2.)
Budapesti Napló 1906. szeptember 6.
A. E.
