68. BRUMMELL ÉS A BUDAPESTI DANDYZMUS
68. BRUMMELL ÉS A BUDAPESTI DANDYZMUS
Egy új, francia könyv Georges Brummelről, a dandyzmus halhatatlan Napóleonjáról. Budapest polgári férfiainak fele okvetlenül ismeri a Brummell nevet. Piszkos hálátlanság volna, ha nem ismerné, de úgy-e ismeri? Oscar Wilde és Dorian Gray előtt már száz esztendővel ő volt a modern Petronius: arbiter elegantiarum. Roger Boutet de Monvel írt róla most könyvet. Már valóságos Brummell-könyvtárt írtak össze franciák, angolok és németek. Nagy illetlenség, hogy magyar művek nem gazdagítják ezt a könyvtárt. George Brummellnek ugyanis Budapesten van a legtöbb tanítványa. Mivel azonban Brummell is apostol volt, tehát őt is félreértették, akik megértették. Íme Budapesten több a man of fashion, mint akár Londonban. Pompásan öltöző, elegáns és divatos urak városa Budapest. Csak az a kicsi hiba van, hogy ezek a nagyon elegáns urak durvák, buták és sötétek, mint a londoni őszi napok. A budapesti Brummellek lelki kultúrája legtöbbször annyi, mint a katamakiaké, pedig a katamakiak nem is majmok csak félmajmok. No mindegy, annál inkább beszéljünk egy kicsit Brummellről.
George Brummellnek a nagyapja még pék-cukrász volt s az apja miniszteri tisztviselő. És George Brummell már York hercegének s a leggőgösebb lordoknak a becézett barátja. Byron, egy Byron udvarol neki, dandy sublime-nak hívja s egy kicsit persze gúnyosan azt mondja, hogy van olyan nagy ember, mint Napóleon. Sheridan és Moore lelkesednek érte s mikor Staël asszony Angolországba megy, első gondja Brummellt meghódítani. Mikor az angol trónörökös Braunschweigi Carolinával esküszik, őt választja első vőfélyének. És mikor dicsősége lehanyatlik s az adósok börtöne elől száműzetésbe fut, haláláig látogatják London kegyeletes, előkelő dandyjei. Ez az ember mégis nagy ember volt.
Budapesten tanulhatnának legtöbben az életéből. Ez a Brummell nem csak öltözni, megjelenni tudott. Ez művészlélek volt minden porcikájában, ha alapjában nem is volt más, mint az elegancia – monstruma. Nem elégedett meg azzal az elégtétellel, amit később Wilde formulázott. Hogy voltaképpen ő s az egész élete éppen olyan művészi alkotás, mint a legnagyobb vers, vászon, szobor vagy muzsika. Budapest Brummelljeinek már az is nagy dolog, ha egy filharmóniát végighallgatnak. Ha a Vígszínház színészeiről tudnak friss pletykákat. Ha recitálni tudnak valamit egy hírlap művészet-rovatából. George Brummel különb verseket akart írni, mint Byron. Festett, muzsikált s minden gyötrelmét egy művésznek átszenvedte. Mindenben vezér akart lenni, amit az élet megszépítésére emberi fantázia kieszelt.
Ez a dandyzmus valami más, mint a budapesti. Ez a dandyzmus olyan, hogy egy Baudelaire büszkeségesen vállalta el életmaszknak Párizsban. Musset és Lamartine is dandyk voltak, illetve dandyk is voltak, ha úgy tetszik. Sőt valamikor Petrarca is dandyskedett ifjú korában. Művész szemmel nem lehet túlságosan elítélni a dandyzmust. Még ha valaki minden titkos vágya dacára is csak dandy volt, mint Brummell, minden modern divathősöknek e mestere.
Ám milyen különös Alkibiadeszek a budapestiek. Ezek a budapesti Brummellek, ezek a szabóműhely-hősök. A mi álkultúránknak nem kicsi bizonyítékára lelek elgondolkozva a Roger Boutet de Monvel könyvénél. Óh budapesti angolsága a divatnak és eleganciának. Jaj volna, ha mindenben ilyen messze volna az arány. Amilyen [messze] van Brummell-től a budapesti dandy, Shakespeare nálunk Lampérth Géza lesz s Moliere – Berczik Árpád. Szerencsére talán nem mindennel vagyunk úgy, mint az eleganciával.
(Nizza, november 3.)
Budapesti Napló 1906. november 9.
A. E.
