86. HISTÓRIA ASSZONY PAJKOSSÁGA
86. HISTÓRIA ASSZONY PAJKOSSÁGA
Párizs, január 1.
Tessék elolvasni História asszonyságnak következő pajkosságát, amint az írva vagyon. Urunk születése után 1902-t jegyzünk akkor, s választás előtt áll Franciaország, Párizs őrjöng s mindenki érzi, hogy óriási esések és győzelmek lesznek egyúttal. A Dreyfus-ügy után a radikális papfaló rezsim nem fog megállni a teljes leszámolásig. Egy zsebkendő-lobogtatás és Franciaországban kámpec a klerikális és nacionalista bandának. Szent fogadásra hát összegyűltek ők s megesküdtek, hogy megmentik Franciaországot. Minden éhes, minden elégedetlen, minden gazember s minden együgyű csődült köréjük. Egy szent, viharos estén Lemaitre, Cassagnac, Coppée, Dausset, Drumont, Ribot, Rochefort, Grosjean és Castellane összecsókolóztak. Fejük fölött pedig áldólag terjesztette ki karjait Gabriel Syveton, akinél népszerűbb hazafi és piszkosabb gazember még alig élt a világon. Hát leomlottak a választó falak: napóleonisták, nacionalisták, királypártiak, progresszisták, ultramontánok, keresztényszocialisták, mérsékeltek és lázadók egy táborba kerültek.
Összekunyoráltak, összecsaltak, összeloptak egy elég tekintélyes választási kasszát. A szövetséget elnevezték Ligának s a Liga, e szent koalíció, elindult felizgatni az országot. Párizst nem nagyon kellett izgatni: e szeszélyes, hisztériás metropolis éppen ekkor adta ki utolsó nacionalista dühét. Az ország azonban (nem úgy, mint később Magyarország s körülbelül csak ez az összes különbség, mint alább kiderül) hűvös és okos maradt. Mindegy: csóvákat dobált mindenütt a koalíció, izgatott, vesztegetett, ámított. S már a választás előtt olyan nagy volt a remény, hogy a koalíció áldomást tartott. Csak Gabriel Syveton sejtette, hogy a remény túlzott. De ő dehogy is szólt volna: ő kezelte a választási pénzeket. S ő tudta, hogy egy okos hazafi sohase lehet vesztes: minden kormány fizeti a hitványokat, ha meg is veti őket. Már kiosztották a miniszteri tárcákat, s Holló Lajos, azaz mit is beszélünk, Coppée ordította: nyeregben vagyunk. Stréber egyetemi tanárok már leveleket írtak Gabriel Syvetonnak, mint a jövendő kultuszminiszterének. A klerikális iskolák, kongregációk, szemináriumok boldogak voltak: nem lesz állami, laikus iskola. Sőt talán már arra is fölkérték Syvetont, hogy fogadja el a Szent Imre-templom építésének világi védőségét. Avagy mivel Szent Imre nem francia szent, valami más szentről nevezett templomét. Negyven-ötven szónyi parlamenti többségre számított a francia koalíció. Az ultramontánok, gazemberek, bárgyú patrióták, klerikálisok egyesült tábora. Egyre több jelölt kérte a Liga támogatását, s Jézus nevében megtértek Tisza István, azaz mit is beszélünk, az átkos radikalizmus legféktelenebb legényei.
Azonban Justitia asszonyság hirtelen gondolt valamit. Mégse járná, hogy Európa nyugatán, a híres Franciaországban történjen meg ilyesmi. Tehát Franciaországban elbukott a koalíció s ma az egész világ tudja, hogy Franciaország merre megy. Syveton, a piszkos gazember, azóta csúnya halált halt. A koalíció fölbomlott, s töredékekben haldoklik. Mindez most derül ki hiteles okmányok révén Franciaországban. Itt ugyan nem építenek kultuszminiszteri védnökséggel ebben az életben már soha templomot a klerikális boldogulásnak. Sőt a Sacré-Coeur templomokból pár év múlva már múzeumok, iskolák vagy munkás-menházak lesznek.
Ellenben – gondolta História asszonyság – ha már a terv kész, miért ne valósuljon meg az valahol? Valahol, Keleten, ahol még hallgatnak a Syvetonokra, a hazafiaskodó gazemberekre? És csakugyan pár év múlva Magyarországon győzött az a koalíció, amely Franciaországban csúfosan bukott. Ilyen pajkosságokat mível História asszony.
Budapesti Napló 1907. január 5.
A. E.
