99. ROUSSEAU ÉS LEMAITRE
99. ROUSSEAU ÉS LEMAITRE
(Párizsi levél)
A már majdnem agg és jobb sorsa érdemes Lemaitre nagy harcot kezdett. Jean-Jacques Rousseau-t, a néhai genfi polgárt akarja agyonütni. Kultúrtársadalmakban nem szokatlan az ilyen mesterkedés. Rousseau-t a nagy forradalom atyamesterének tartják sokan. S akiknek a nagy forradalom s a földi életnek mai sora fáj, azoknak útjában van Rousseau. Őt tartják a nagy társadalmi lavina megindítójának. Ezt a bölcset, ezt a különös életű vagabundust, ezt a nagy írót, ezt a bolondot. Ezt az esendő, megdöbbentően őszinte, botor, gyarló és mégis isteni apostolt. Voltaképpen az ilyesmiről nem szokás párizsi levelet írni. Nem szokás és még egy-két évvel ezelőtt egyenesen nevetséges lett volna. Jules Lemaitre előadásokat tart Rousseau-ról. Jules Lemaitre nem szereti s befeketíti a nem bombával dolgozó anarchisták nagyapját. Jules Lemaitre üti Rousseau-t, hogy Clemenceau-nak és Briand-nak fájjon. Hát érdekli ez Jászberényt, amelynek törvényszék kell? Avagy Budapestet, ahol nincs szén? Kolozsvárt, ahol az apáthyak is kölyök-pendelyben járatják az eszüket?
De Magyarország kultúr-lelkiismeretét sikerrel ébresztgetik egy idő óta. Tehát Magyarországon is sokaknak esemény már egy ilyen párbaj. Ahol egy halottal harcol valaki, aki él, de halott ideáknak, dög világnézletnek, csúnya reakciónak a lovagja. Nem Magyarországon sajnos, de olyan társadalmakban, ahol gondolatok bírkóznak a fórumon, divatba jön valami. Divatba jön lejáratni, leszólni az újító eszmék egykori hőseit. Olyan mélyen kaparnak, kotornak – titokban, hogy még Rousseau-ra is sor került. Mint ahogy majd ha elmélyedtebb lesz egy kicsit nálunk is az intellektuális élet s álcázatlanabb a reakció, sor fog kerülni Kossuthra, Lajosra természetesen, Eötvösre s mindazokra, akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbus sötét zugolyaiba. Lesznek ezek is még darabontok, ha a nacionalista sötétség nálunk is megtermi a Lemaitre-féle író-tudósokat.
No hát, ezért esemény Jules Lemaitre heves harca. Mert mihamar látni fogunk ilyesmit Magyarországon is.
Jean-Jacques Rousseau tanainak nincs s nem lehet híve ma már. Éppen más irányban indult útra a modern emberiség, mint Rousseau tanácsolta. És mégis nekünk, az emberiségben és kultúrában hívőknek, a mi szentünk Rousseau. Mert példát adott a gondolkozásra a maga néhai életével. S mert látjuk, hogy mikor a reakció Rousseau-t bántja, mindannyiunkat bánt, kik a társadalmi megújulás víg vagy szomorú harcosai vagyunk.
Lemaitre az embert pellengérezi ki kegyetlenül Rousseau-ban. Főképpen ezzel a ravasz fogással számoljunk le végérvényesen. Bánjuk is mi, ha a saját félisteneink se félistenek. Annál jobb, hadd érezzük, hogy emberek vagyunk mindnyájan. Hibás, bűnös emberek, akik csak éltek; élnek s élni fognak. De a régi dal mégis igaz: mit hirdettek ezek a gyarlók? Ez a fontos, ez kell s ezt nem lehet befeketíteni. Még ha tévedtek sem, ha zseniálisan tévedtek. Jézus sem volt makulátlan életű, pedig őt istennek mondják. Koncedáljuk, hogy az újítók mind-mind vétkes, gyarló emberek. De az újítás, kedves Lemaitre mester, mégis csak a legszentebb, amit csak ember véghezvihet.
Párizs, február 6.
Budapesti Napló 1907. február 10.
A. E.
