151. SZERELEM ÉS DÍJ
151. SZERELEM ÉS DÍJ
– Egy kényes közérdekű ügy –
Egy őszinte és brutális eset iskolát fog csinálni Budapesten, megjósoljuk. Úri ember, feleséges ember, budapesti ember kirúgott a hámfából. Utólag azután úgy találta, hogy szívének alkalmi királynője őt nagyon megpumpolta. A művelt francia, aki budapesti elmésség szerint néha a kaláberben nem olvas, ilyen esetekben is gavallér marad. A dáridózó muszka urakról is ilyenforma híreket hoznak az Oroszországot egyre jobban kultiváló magyar beauték. Svéd, spanyol, szerb, sőt még német sem cselekedhet másként. Műveltebb perzsa urak is hozzászoktak Európában, hogy tyúktojásnyi gyémántokat sem kér vissza az ember – nőktől. Budapesti barátunk és ízlésrokonunk azonban más fából van faragva. Ő megleste a túlfizetett hölgyet s erőszakot követett el a hölgy értéktárgyai ellen.
A mi korunknak a szerelmi berendezkedése nem szimpatikus, nem épületes. De adott valóságokat, helyzeteket el kell fogadnunk. Sőt vigasztalódásnak nem utolsó az az eredmény, amelyet a pénz, a tőke, a női szépség ápolásában elért. Botrányos és erkölcstelen dolog, de szép is, hogy Párizsban palotája, sok fogatja, cselédsége és sok százezre lehet egy némbernek, aki talán utca-tündér volt húsz éves korában még. Ez a mai pénzfundamentumú polgári társadalomban természetes valami. Már tudniillik ott, ahol pénz bőségesen kerül, akad. Nagy költők, nagy festők is csak kedvező időkben teremnek. A mi korunk határozottan kedvez a nagy kurtizánoknak.
De, de, még itt is ezen a téren milyen jajgató a mi szegénységünk. S mivel pedig szegény ember piszkos ember: a mi piszkosságunk. Holott a szerelmet őrülten szeretjük Királyhágón innen és túl. Azt is kikiáltottuk magunkról, hogy lovagiasak vagyunk. Hogy megkülönböztetett bánásmóddal traktáljuk a lovat és az asszonyt. A ló, nagy szerencsénkre, nem tud beszélni, de az asszony annál többet mondhat Magyarországon erről a híres lovagiasságról és gavallérságról. Igazán megérdemeltük, hogy a szerelmi nők fajtájából a durva, húsos, falánk és gonosz virágzott ki nálunk. Az alsóbbrendű, a gyöngén fizetett, az utálatos. Nagyszerű, gyámántosan és csipkésen polgári, nagystílű nincs. Mert a budapesti és magyar pénzes világnak ízlése is, gavallériája is hiányzik.
Ellenben, ha egyszer mégis gavallérok vagyunk, visszaraboljuk, amit adtunk. Polgári társadalom vagyunk mi már minden mágnáspereputtyunk dacára. Erkölcstelen, hitetlen, pénzsóvár csókolózó, léha, az anarchizmussal kacérkodó. De tizenketted-rangúak vagyunk társadalomnak is, embereknek is. Ötlet- és vagyon-szegények lévén, piszkosak vagyunk. Ha szép, fiatal, okos – és természetesen nő – volnék, végérvényesen kivándorolnék ebből az országból. Ahogyan azt már éppen legkülönb szerelmi nőink teszik.
Budapesti Napló 1907. július 3.
A. E.
