153. ERNESTO ÉS ADELAIDE
153. ERNESTO ÉS ADELAIDE
– Tihanyi Irma figyelmébe –
Tihanyi Irma komoly figyelmébe ajánljuk a Waddington-ügyet. Irma honfitársnőnk Gödöllőn most úgyis regényeket ír. Jó és morális téma ez a téma, ez a Waddington-téma. A német publikum (kiváló honfitársnőnk németül is ír) bolondulni fog. Talán nem mindenki emlékszik pompásan és hűen. Adelaide szép és forró nő volt, chilei nő. Ernesto Balmaceda kívánatos, naiv, erős, szép fiú. Óh be boldogak lehettek ők. De létezik egy házasság című intézmény. Ernestónak ezer oka volt a nagyon forró leányt feleségül nem venni. Mire Charles Waddington, Adelaide fivére, megölte a fiút. A naiv Ernestót, aki minden jel szerint nem csábító volt. Akit Adelaide elcsábított, a szerelem fölperzselt s a polgárerkölcs gyávává tett. Oh, Ernesto, miért is voltál olyan naiv? Miért nem vetted el Adelaide-ot?
Önök olvasták, hogy a brüsszeli esküdtbíróság fölmentette a gyilkost. Ne csodálkozzanak, a franciák csúfolják a belgákat, de a belgák jeles franciák. Charles urat Párizsban is fölmentették volna. És fölmentették volna Budapesten, sőt Moszkvában is. Mindenütt, ahol az emberek önmagukat és a világot ámítják. Mindenütt, ahol a hipokrataság [!] ordítja az erkölcsöt, mely ellen alattomban nyolcvanszor vétkezik naponként. Két tipikus vélemény jut így hirtelenül az eszembe. Az egyik szerény magamé, aki erkölcstelen vagyok s a másik Tihanyi Irmáé, aki erkölcsös. Tihanyi Irma, a börtönviselt magyar kalandornő, képviseli az erkölcsös társadalom fölfogását. S ez még csak nem is csodálni való. Az ő regényeiben ölik egymást és magukat az emberek az erkölcsért és becsületért. Én azonban csak azért ültem börtönben, mert leingyenélőztem néhány püspököt és kanonokat. [!] Nemi és másféle életem lehetőleg nem tör át a polgári paragrafusokon. Íme tehát kettőnknek a véleménye, melyek közül csak a magaméért szavatolok.
I. Adelaide kisasszony vagy férjhezmenni akart vagy csupán szeretni. Ha előlegesen, kérés nélkül odaadta, amit az úrileány még manapság csak az esküvő után szokott odaadni, joga volt hozzá. De ezután már egészen az Ernesto dolga volt, hogy matrikulával is kívánja-e vagy sem folytatni az ügyet. Pláne, ha Ernesto úrnak komoly gyanúokai lehettek, hogy miként nem ő volt az első, nem ő lesz az utolsó sem. Mindez Adelaide és Ernesto ügye volt. Charles úrnak, a fivérnek, köze nincs hozzá. Ha Charles úr ezek után ölt és családi becsületet mentett, akkor Charles úr vagy bolond vagy gyilkos. Még manapság pedig ezeknek tébolyda vagy fegyház jár. Nem fölmentés, ováció és dicsfény. (Ez természetesen nem a Tihanyi Irma véleménye.)
II. Ernesto egy úri leányt úgy szeretett, mintha az már a felesége lett volna. Lehet, de ezt nem szabad kutatni, Adelaide-nek volt már előbb egy-két szeretője. De ezt csak sejtette a világ és az Adelaide családja. Mindenesetre nem lehettek olyanok, akik férjekül is óhajtandók lettek volna. Ellenben Ernesto és Adelaide szerelmét szinte tudta, látta a világ. Azonkívül Ernesto pártinak sem volt rossz. Meg azután a család becsülete mindenek fölött való. Ernestonak tehát kötelessége elvenni feleségül is Adelaide-ot. Ha akármi okból nem teszi ezt, kutyák igyák a vérét. Így lakoljon az, aki kívánatos férj-jelölt s aki ügyetlenül eszik bele a leveses tálba. (Ez meg viszont nem az én véleményem.)
Tisztában vagyok vele, hogy minden jámbor és erkölcsös ember az utóbbi véleményt osztja. Ezért ajánlom még egyszer a Waddington-ügyet Tihanyi Irma író- és honfitársnőm figyelmébe.
Budapesti Napló 1907. június 7.
Lellei
