154. MINISZTER A TALÁLKOZÓN
154. MINISZTER A TALÁLKOZÓN
– Egy zug-prókátor elbeszélése –
Van egy öreg barátom, filozófus és zug-prókátor itt Budapesten. Három hosszú napig nem láttam az öreget a Tonkin-kávéházban. Negyedik napon súlyos, fekete, gérokkos ruhában jelentkezett. Azt hiszem, hogy negyven év óta nem mozdult ki Budapestről az öreg. Ezúttal vidéken járt s e nagy eseményről így számolt be nekem:
„Öcsém, úgy nézz reám, hogy másfél napig tegeztem egy eleven minisztert. Sokba került, az igaz, nem heverem ki halálomig, de megérte. Szabadvárott együtt érettségiztem a kutyával, pardon, őexcellenciájával. Mondhatom neked, nagyobb svihákot és tökfilkót egyszerre még nem ismertek a honi gimnáziumok. Tudod, éntőlem félt, engem utált az ipse. Én voltam az első eminens s a legrosszabb nyelvű fiú. Velem nem is akartak találkozni, most persze. Én nem kaptam baráti meghívó levelet. Én csak a lapokat olvastam, pénzzé tettem a ruhatáramat s miegymást és lementem. Lementem, hogy hadd pukkadjanak az egykori lurkók. Öcsém, még soha mulatságot úgy el nem rontottak, mint én tettem. Ők azért kihúzták a főnyereményt, de legalább rontottam az örömükön. Volt közöttünk ügyész, tanár, tanfelügyelő, még miniszteri tanácsos is. Majd figyeld meg mostanában a hivatalos lapot s kérdezz meg engem. Valamennyi fog kapni valamit, de megérdemelték szegények. A hízelgő torkuk berekedt, a működő nyelvük elkopott. Oda voltak a kéjtől, hogy éppen a negyvenéves fordulón lett miniszter a konskolárisok legutálatosabbja. Mert mondanom sem kell neked, hogy máskülönben eszébe se jutott volna egynek sem ez a találkozó. Hát elmentem, ott voltam én is – merengeni az ifjúkor emlékein. Megkérdeztem a kegyelmes urat, hogy a dolgozatait ki csinálja ezidőszerint. Negyven éve és azelőtt tudniillik én csináltam. Évődtem vele kedvesen, hogy haragszik-e még az 1/4-ért. A kegyelmes úr tudniillik diákkorában a kollégium egyetlen bárócskájába bogáncskodott. Pompás szabású ruhákban járt, raccsolt. Én azután minden tíz perces szünetnél a háta mögé lopóztam. A finom kabátjára ráírtam krétával: 1/4. Nem volt nagyon elmés vicc, de mindenki megértette az osztályban. Ez azt jelentette, hogy firtli, hogy fertály-mágnás. Fájhatott a fiúnak, mert még y-os úrfi sem volt. Valami grófi ispánnak a fia, buta, de ügyes lókötő. Igaza volt, elismerem, nekem már akkor látnom kellett volna benne a jövendő minisztert. De mikor én még most is csak a régi kellemetlen, úrfiskodó, buta diáknak nézem. És azt is tudnom kellene, hogy nem ő a buta. Dehát te ismersz engem, vén bolond vagyok. Este, a diner után közelebb húzódtam a miniszterhez. Nehezen ment, mert mind a húsz megjelent ott volt szorosan, alázatosan a lába körül. A kegyelmes úr nyugtalankodott, ma is fél tőlem. Pedig én jó, tréfás fiú vagyok alapjában. Ekkor is tréfásan, kedvesen kötődtem vele, miként hajdan.
– Egymás között vagyunk, öregem. Szeretnék megtudni valamit tőled. Nem szégyenled egy kicsit magad?
A többiek ráncigálni, szidni kezdtek. Én tovább tréfáltam az én iskolatársammal:
– Ez az ország butább nálad vagy te vagy okosabb ennél az országnál?
Erre négyen fogtak meg s fölcipeltek a hotelembe. Nem tudtam aludni, egész éjszakán röhögtem. Reggel vonatra ültem, most itt vagyok, ilyen átkozott hőségben, fekete, ódon ruhában.
Ezt a történetet mesélte el nekem az én öreg barátom. Nagyon helytelenítettem az eljárását. De viszont ilyen emberen már úgyse segíthetne egy miniszter-iskolatárs sem. Ellenben először életében megkért valamire az öreg. Én fizettem helyette is a Tonkin-kávéház szigorú főpincérének. Röstellte az öreg s alázatosan gubbaszkodott össze e nagyon tekintélyes úr előtt.
Budapesti Napló 1907. július 9.
A. E.
