169. BEÖTHY ÚR SZÍNHÁZAI
169. BEÖTHY ÚR SZÍNHÁZAI
– Az ő szívük és a mi türelmünk –
A Király Színház és a Magyar Színház ügye nem a művészeté. A Beöthy László zsebének az ügye viszont nem a nyilvánosságé. Állapíttassék ez meg azonnal, nehogy valaki összevissza cserélje a művészetet, a színházat, a zsebet, a nyilvánosságot és a trösztöt.
Beöthy László egy nyilatkozatában képtelennek állítja még a föltevést is, hogy neki ne legyen egyelőre legalábbis két színháza. Úgy-e ez azt jelenti, hogy eleddig senkinek sem volt szava a Király Színház és Magyar Színház uniója ellen? Gyönyörű nyíltsággal beszélhet hát a kérdésről e sorok írója. Először is azért, mert eléggé utálja a színházat, mint olyant. Másodszor, mert nem kopogtatott és soha az életben nem fog kopogtatni Beöthy László ajtóján halhatatlan, de soha meg nem írandó színdarabjaival. Harmadszor, mert Beöthy László örökölt, nagy, családi kereskedőtalentumát föltétlenül respektálja. Negyedszer, ötödször és többedszer, mert szép dolog azt a publikumot védeni, melynél naivabb, birkább és hálátlanabb nincsen ezen a világon.
Beöthy Lászlót minden más anyagilag és szellemileg rendezett országban ma bojkottálnák az írók, a szerzők. Valahogyan azonban meg ne próbálják (nem is fogják megpróbálni) nálunk, mert Beöthy Lászlónak jogos nagy öröme volna. Írnak és szereznek bőséggel a külföldön s Jézus nevében csak irgalmasságot gyakorol az a színház-direktor, aki magához engedi a hazai kisdedeket.
De, ha az írókhoz kevés jogunk és közünk van, itt számolja pénzecskéjét a jegyváltó pénztár előtt a tóduló közönség. Ezt becsapja, ezt kizsákmányolja, ezt két végéről égeti, ezt elbolondítja ez a tröszt. S nem vagyunk ám biztosítva, hogy ebben a csődországban jövőre nem szerezheti meg két színházához a harmadikat is. Avagy nem építteti a negyediket is. S akkor ő fütyül s a publikum úgy táncol, ahogy ő akarja. Más ízlése nem lehet a publikumnak, mint a Beöthy László ízlése. Háromszáz színész helyett tart majd ötvenet. Kevesebb lesz minden személyzete, kevesebb a darabja is. Amit lejárat egyik színházában, kiviszi a kisebb jegyárú s igénytelenebb közönségű másikba. Versenyről, igyekvésről, válogatásról nem is álmodhat a derék színházjáró. Veszi, nyeli azt, amit kap és úgy, ahogy adják.
Megjegyezzük, hogy Beöthynek van igaza és Budapestet ő ismeri jobban. Budapestnek az kell, hogy csalják, rontsák, kihasználják, megalázzák. Mindenben, nem csupán olyan jelentéktelen értékekben, mint amilyeneket nyújt a színház, főképpen a Beöthy-féle s melyekért ő, a publikum, olyan jelentékeny pénzértékeket hord össze.
De mégse adhasson ki Beöthy László tiltakozó szó nélkül hetyke nyilatkozatokat, ez a célja ennek a pár sornak. Az a dinasztia, amelynek ő színpadi jószágkormányzója, példátlanul megnyomorította ez ország szellemi életét. Lehet, hogy színházakkal fokozni ezt a megnyomorítást nem is lehet már. De ha a zsebükhöz, az ő zsebükhöz, nincs is közünk, a magunk szegény, árva zsebéhez van. Hát nincs ez uraknak szívük? Hát nem eléggé kihasználták azt már anyagilag, hogy pár évtized alatt ízléstelenekké, butákká neveltek bennünket? Tegyenek még ízléstelenebbekké, még butábbakká. De ne nyúzzanak ilyen rendszerrel, ilyen kegyetlenül.
Budapesti Napló 1907. július 24.
A. E.
