224. MERJÜNK GONDOLKOZNI
224. MERJÜNK GONDOLKOZNI
Magyarországon gyéren terem a felnőttek oktatása, de buján tenyészik a mesemondás a felnőttek számára. És nem lehet mondani, hogy nem csillognak elég pompásan a felnőttek meséi. Kacagányos daliák és öröklött jogok, – kirántott kardok a haza védelmére és patriarchális szeretet az úr és a föld megmunkálója között. Künn Nyugaton, a valóságok földjén, ahol az ipar gőzkalapácsai dübörögnek, azon törik az emberek a fejüket, hogyan lehetne megcsinálni, hogy a társadalom még gazdagabb és műveltebb legyen; miképp járhassunk valamennyien bársonyban és selyemben. Nálunk az emberek katonai kérdésekkel foglalkoznak; az ifjút álmaiban és az öreget szónoklás közben – a hazáért való hősi önfeláldozás foglalkoztatja, ami nagyon szép dolog, de sajnos a zónajegyek és az életbiztosítás világában kevés alkalom nyílik rá. Körülöttünk egyre jobban terjeszkedik a munka; palotákat emel szemünk láttára, belenyúl a mindennapi kenyerünkbe, a megélhetésünk módjába: de mi nem akarjuk észrevenni. A vezényszóért kiabáló képviselők frakkot viselnek és nem páncélt, konflison járnak, nem pedig gőzölgő harci paripán; a modern üzletember is némiképpen más természetű viszonyban áll az ő könyvelőihez és munkásaihoz, mint trencséni Csák Máté az ő hűséges jobbágyaihoz. De mi még mindig a régi nemesség katonai és hűbéri szellemében gondolkozunk; ebből a fából faragták ideáljainkat és társadalmi fölfogásunkat is. Amerikában gentleman a munkás, Nyugat-Európában is egyre emelkedik a dolgozó ember becsülete: mi pedig felpofozzuk a pincért, ha nem köszönt elég alázatosan. Ha a munka becsüléséről beszélünk: biztos, hogy a közgazdasági tevékenység került szóba. Még a munkát is csak gumirádlison hátradűlő, pincért összegyalázó alakban tudjuk elképzelni.
Ha pedig egy-két bátor ember föllebbenti a múltak meséinek fátyolát, amely a jelen valóságát takarja; utálat, bojkott és kinevetés jut osztályrészeül. Ha pedig e valóság maga – az igazi, a legyalázott munka fölemeli a fejét és jogokat követel: akkor megindul a kiabálás szurony és szolgabíró után. Mert a mesevilágban sok szó esik a fegyverek viselőiről, de soha semmi a munka jogairól. Ha pedig a valóság túlnő a mese határain: megnyessük a valóságot, habár patakokban folyik is a vére.
Minden jogi, erkölcsi, társadalmi fogalmunk egy régi kor maradványa, amelyben több fontossága volt a verekedésnek, mint a munkának. A nemesség verekedés-szerzette földbirtoka, a hadsereg körül forgó közjogi kérdések, a párbaj-kódex: ezek a mi szellemi életünk sarkpontjai. És annyira belejöttünk a verekedésből eredt fogalmak rendszerébe, hogy azt hisszük, bennük rejlik az egész kultúra. Ha a munkások békésen szervezkednek – jobb munkabérekért – a földbirtokosok ellen, azt mondjuk: lángba borul az Alföld és tönkremegy a magyar kultúra. Ha gyilkolják a szervezkedő munkásokat, azt mondjuk: helyreállott a rend. Milyen őrült felfordulása a fogalmaknak! Az anyagi és szellemi javak összességét, amelyet kultúrának nevezünk, egytől-egyig a munka hozta létre. Egyének, népek, nemzedékek munkája. De a kaszát, a vésőt, a kalapácsot, a tollat nem a fegyver és az erőszak igazgatja, hanem a munkás agyveleje. Nemzetek pusztulását okozta a fegyver, de a gazdagság, a művészet, a nemzetek dicsősége nem a fegyverben rejlik, hanem az agyvelőben és a dolgos kézben: a munkában.
Egész Európában, Moszkvától Londonig új és nagy kérdések izgatják az embereket. Látják, mint növekszik tömegben és fajsúlyban a munkásosztály és látják azt is, hogy az emberek régi, erőszak útján keletkezett úri-szolgai viszonyai egyre tarthatatlanabbak lesznek. Új jogi, erkölcsi, gazdasági rendszereket dolgoznak ki, amelyek mindent a munkára építenek. Anton Menger az ő Neue Staatslehrejében a munkát teszi minden társadalmi viszony kútforrásává. A kor legnagyobb gondolkodói foglalkoznak a szocializmus kérdéseivel. Oroszországban államilag kisajátítják az arisztokrácia erőszak útján szerzett birtokait és széjjel osztják a parasztok között, hogy a föld azé legyen, aki megműveli. Nyugat-Európa nagy ipari városaiban egymás után emelkednek a népházak; falaikat a művészet remekei díszítik, termeikben hangversenyeket és tudományos előadásokat hallgat a munkásság, hogy megteljék kultúrával és el legyen készülve arra a percre, amikor át kell vennie a vezetést a társadalomban.
De mi ezekről a dolgokról nem akarunk hallani. Álomvilágban élünk; nemzeti hadsereg és párduckacagány a mi ideálunk. Attól, ami volt, nem akarjuk látni azt, ami van.
Miért van ez az irtózat a jelen valóságától?
Mert a nagybirtokosság irányítja az ország közvéleményét. És ez az osztály, amely a múltban gyökerezik, amelynek összes jogai a fegyveres erőszakból keletkeztek: reszket attól az iránytól, amely a jövő felé tör, amely a tudományban, művészetben és a gazdasági életben a munkát emeli mindenek fölé. Mert ez az irány: A szocializmus. Ezért hirdeti ebben az országban a pap, az egyetemi tanár és a néptanító, az író és a művész egyaránt a hűbéri és katonai szellem világfelfogását. Ezért zárják el az ország kapuit az európai tudomány elől, ezért terrorizálják agyon, aki félre meri dobni a felnőtteknek való csillogó meséket és önállóan gondolkodni [!] mer. Mert a gondolkodás [!] egyértelmű a lázadással a nagybirtokosság uralma ellen, amely az országot szegénnyé, népét koldussá, nyomorulttá, földönfutóvá teszi. Mert gondolkozni annyit tesz, mint sóvárogni a gazdag, a munkás, a demokrata, a kultúrával telt új Magyarországért, amely csak a mágnás uralom romjain épülhet fel.
Merjünk gondolkozni!
Budapesti Napló 1906. július 1.
A.
