232. SARAH BERNHARDT ÚJ SZEREPE
232. SARAH BERNHARDT ÚJ SZEREPE
Szomorú az élet alkonya. Csak a legnagyobb művészek tudják magukat túltenni rajta ambíciójuk féktelen lendületével és egészséges kedvük erejével. Íme, a párizsi lapok újra Sarah Bernhardt-ról írnak. Ez a grandiózus, nagynevű asszony nem nyugszik. Lábainál hever egész Európa, oly fényes művészi múlt háta mögött, mint talán senkinek és azért újra és újra nagy nevű művészi vállalkozásokkal próbálkozik. A párizsi élclapok fanyar grimasszal eltorzítva hozzák Sarah arcképét és azért ő még a karikatúra-rajzolóktól sem retten vissza. Híresebb már nem lehet, tehát nem reklám vezeti. De azért még mindig játszik. Dacol a rossz nyelvekkel, dacol a gúnyolódó újságírókkal, dacol a pályatársaival, összedönti a szerepek korlátait, eljátssza Hamletet és tapsol neki egész Párizs. S most ismét egy meglepő híradást kapunk. Sarah Bernhardt legközelebb Goethe Faustjában lép fel, melyet Henri Bataille dolgozott át a francia színpadra. Ámde a nagy francia nő nem a bájos Gretchent játssza, nem is a fiatal Valentint, sőt nem is [a] kétkedő Faustot. Sarah Bernhardt a cinikus, ördögarcú filozófust, a tagadás és kiábrándultság megtestesülését: Mephistofelest adja. Ő fogja Faustot kiábrándítani, ki egykor az áradozó szerelmes nőket interpretálta. A Júlia személyesítője a Walpurgis-éjen a boszorkányokkal fog mulatni. Az, aki egykor a Kaméliás hölgyben elbájolta az egész földet, most kegyetlen és jeges igazságokat rikácsol szét a megdöbbent világba. Bizarr, bolond és nagyszerű vállalkozás. Sarah Bernhardt a lehetetlent is megkísérli és győzni fog. Ez az öreg és csúnyuló istennő lobogó, dacos életkedvével megindít. Nevetnünk kellene, de művészi energiája még most is imponáló glóriában mutatja be őt. És ajkainkra fagyasztja a mosolyt, a gúnyt, az élcet.
Budapesti Napló 1906. december 23.
