245. TOLSZTOJ MEGHALT?
245. TOLSZTOJ MEGHALT?
Londonból és Berlinből azt jelentik, hogy Tolsztoj Leó meghalt – A hír még megerősítésre szorul
Budapest, július 16.
Európa minden részéből összeszaladt táviratok adják hírül, hogy Tolsztoj Nikolajevics Leó gróf, a mi lelkiismeretünk, meghalt. Hangos sírást, banális gyászparádét ez a hír nem követel, ha valónak bizonyul sem. Jasznaja-Poljana Krisztusa volt annyira Krisztus, hogy a halál az ő számára igen sokat ne jelentsen. Csak annyira nem volt Krisztus, hogy megváltson bennünket. Pedig iszonyúakat szenvedett, mert gondolkozott. Jean-Jacques Rousseau óta ez a krisztusi kálvária. Nincs rettenetesebb, mint ha a mai ember akar Megváltó lenni. Könnyű volt a primitív Krisztusok dolga. Ők álmodtak, deliráltak és ha kellett; mosolyogva meghaltak. Töviskoszorújuk csak a hajukat borzolta föl s a homlokukat vérezte össze. A mai Krisztus töviskoszorúja benyomja a töviseit az agyvelőn át a szívbe. Gondolatai nem állnak meg egyszerűen két pillanatig. Ezer könyv, ezer tudás, ezer emlékezés ficánkol egy egyszerű megállapításunk feje fölött. Mindegyiknek kard van a kezében s nem tudjuk, melyik fogja lenyiszálni a legapróbb igazságunk fejét is.
És a modern Megváltónak, óh istenem, idegei is vannak. Nem is kell, hogy diák- vagy ifjú huszártiszt-korunkban nőkkel és tivornyákkal hívjuk elő őket. Ezek az idegek táncolnak maguktól is, amikor a tánciskola korát már túlhaladtuk. Hozzuk, a gólyamadár egyszerre hozza velünk, az idegeink Vitus-kedvét. Ha van Isten, titkok tudója, ő megmondaná, mit szenvedett az Emberiségért, értünk a gondolatai és az idegei által Tolsztoj Nikolajevics Leó gróf.
Ő a mi lelkiismeretünk volt, igen, a mai embereké. Érezte az összes milliók helyett, hogy nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk. Elment ő is a Sivatagba és a Pusztába, hogy dolgozzék a mi megváltatásunkért. A Názáretihez kívánt mindig szomjasan és örökösen hasonló lenni. Fáklyája az őskereszténység, a természettel való alázatos kibékülés volt. És ő maga pedig tipikusan új ember, mai ember. A kultúra, a túlcivilizáltság finomkodik legrusztikusabb gondolatán is. Az Emberiségért sír és az individualizmus élő szobra. Izzóan, nagyszerűen művész és folyton ölnie kell önmagában a művészt. Valósággal ütközője volt az ő szegény, nagy lelke a fájdalmas, határtalan emberi kultúrának és a vidám, vad, gondolattalan állati létezésnek. Akármilyen óriás volt, akármilyen szent volt Tolsztoj, darabokra kellett benne törnie az egész Krisztusnak.
De egy-egy törött Krisztus-darabja is Tolsztojnak: egy jótett, egy világ. Meg nem váltott bennünket, de sokszor megszelídített és megvigasztalt. Arca, a nemes, fájdalmas, szép apostolarc ott ragyog az emberiség előtt időtlen időkig a Názáreti arca mellett. Boldogtalan volt a mi boldogtalanságunk miatt. Nagy volt, szent volt, szomorú volt, jó volt s mégsem ért célt: ember volt.
Budapesti Napló 1907. július 17.
– d –
