250. MEGÖLTE AZ ÖRÖM
250. MEGÖLTE AZ ÖRÖM
– A vén leány tragédiája –
Mit csináljon az ember egyebet: megint előhozakodik az élettel. Az élet még tud néha igazán megható történeteket komponálni. Ha novellában olvasnók ezt az esetet, kicsinylőleg intenénk: régi, régi dolog. De így, hogy megtörtént, más. Így az életre hivatkozunk: az élet az oka, az életé a felelősség. És mert megtörtént, riportban számolunk be róla, ha egy kicsit enyhítve is a rendőri hír színtelen, közömbös szavain.
Mészáros Júliáról van szó, aki ötvenegy esztendőt élt és leány maradt. Valamikor, fiatal korában jól ment a sora, jómódú szülei voltak, akiknek házában boldogan élte napjait. Egyszerre valami ragályos betegség elrabolta tőle szüleit. Egy napon haltak meg az apja meg az anyja.
Mészáros Júlia a rokonaihoz került, akik szegény emberek voltak s nem tarthatták úgy a leányt, mint a szülei. De amúgy is sok bajuk volt az élettel, fogták magukat és sorra kivándoroltak Magyarországból. Mészáros Júliával nem törődött akkor már senki, magára hagyták szegényt itt, Budapesten.
Mészáros Júlia munkát keresett. Dolgozott, szakadatlanul és szorgalmasan s így valahogy fenn tudta magát tartani egyedül. De sok küzdelmébe és fáradságába került az élet, a szegény leány csakhamar megrokkant, beteg lett.
Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nem tud dolgozni. Fölkereste az ismerőseit, akik szívesen adták neki oda a maradék ételt s néha-néha egy pár fillért. A leányt azonban nagyon elszomorította az, hogy neki kegyelemkenyéren kell tengődnie. Mikor a maradék ételért ment, többször kifakadt:
– Miért is vagyok én erre rászorulva! Én dolgozni szeretnék, én nem akarok semmit sem ingyen elfogadni…
Az ismerősei vigasztalták:
– Eleget dolgozott már, megérdemli, hogy öreg napjaira mi lássuk el étellel. Nem is engednők meg, hogy dolgozzék érte.
De Mészáros Júliát nem nyugtatták meg ezek a szavak. Folyton csak az járt a fejében, hogyan szerezhetne ő mégis munkát?
Tegnap beállított egy régi ismerőséhez.
– Nem tudok így élni tovább, – mondotta, – én dolgozni akarok, meg akarom szolgálni a kenyeremet. Én tudok dolgozni, én már nem vagyok beteg. És öreg sem vagyok; mindössze ötvenegy esztendős. Arra kérem, adjon nekem valahová néhány ajánló sort, hogy engedjenek dolgozni.
Az megszánta a szegény vén leányt s adott neki egy névjegyet, amelyre írt egy pár ajánló sort Pauler Mózesné Rákóczi-út 68. szám alatt lévő papírzacskó-gyárába.
Mészáros Júlia boldog volt. Alig köszönte meg az ajánló sorokat, sietett Pauler Mózesnéhez.
Remegve nyújtotta át neki a névjegyet. Paulerné elolvasta s rögtön azt mondta:
– Fölfogadom.
Abban a pillanatban, amikor ezt a szót kimondotta, hirtelen összeesett Mészáros Júlia. Az arca még mosolygott, de a teste már hűlni kezdett s megállott a szíve dobogása.
Rögtön orvost hívtak hozzá, aki konstatálta, hogy szívszélhűdés ölte meg.
Mészáros Júlia meghalt az örömtől, mert munkát kapott. Igénytelen, kicsi eset, de szabad rajta gondolkozni.
Budapesti Napló 1907. augusztus 17.
