251. A WEKERLE BANKETTJE
251. A WEKERLE BANKETTJE
Újságírónak gyűlölt és unott valami a bankett. Újságíró nem szeret bankettre menni és nem szeret hivatalos ünnepekben részt venni. Szokás volt azonban eddig, hogy országos cécókra, szoborleleplezésekre, miniszterelnöki bankettekre meghívták az újságírás hivatalos képviselői gyanánt: a Budapesti Újságírók Egyesületének az elnökét és az Otthon elnökét. Országos cécókban részt venni nem mulatságos dolog, de hát az újságíró elnökök elmentek: képviselni a sajtót, az újságírást, az újságírókat.
Wekerle tegnap hivatalos miniszterelnöki ebédet adott. És a meghívottak névsorában ott találjuk Rákosi Jenőnek, az Otthon elnökének a nevét; ellenben nem találjuk ott Herczeg Ferencnek, a Budapesti Újságírók Egyesülete elnökének a nevét.
Nem baj. Herczeg Ferencnek bizonyosan kellemesebb és kényelmesebb így. Az újságíró-egyesület tekintélyén és súlyán sem változtat az, hogy az elnöke nem volt meghíva Wekerléhez. De egy-két dolgot ennek a meghívásnak az elmaradása kapcsán ki kell jelentenünk, akármennyire az újságírók belső ügyének látszik is ez a dolog első pillanatra:
1. Rákosi Jenő úr azon az ebéden képviselhette az újságházat, a magyar imperializmust, a telefonkönyvet, amelyet a darabontkormány ajánlásával adott ki, a fotográfusokat, akik az Otthonban néhány újságíró mellett helyet foglalnak, Andreánszky Jenőt, Krafft-Ebbinget, – de a magyar újságírói kart nem képviselte.
2. A Herczeg Ferenc meghívásának az elmaradása újabb jele annak a megható rosszindulatnak, amellyel ez a szegény Wekerle a sajtó és az újságírók iránt viseltetik. A világnak ez a legmegszorultabb és legtehetetlenebb miniszterelnöke minden alkalmat megragad, hogy a független újságírással neheztelését éreztesse.
3. A független újságírás majd csak kiheveri ezt a legújabb csapást is. Wekerle számára azonban ideírunk egy nagyon régi és mindig nagyon aktuális igazságot:
– A legrövidebb életű újság is tovább él, mint a leghosszabb életű miniszterelnök és jön idő, mikor a legnagyobb miniszterelnökök is szerényen és buzgón keresik a legkisebb újságíró figyelmét és hajlandóságát.
Budapesti Napló 1907. augusztus 20.
