46. GLOSSZÁK
46. GLOSSZÁK
– nov. 29.
A Dózsa-féle jacquerie-nek még csak eljövendő hű hisztorikusa meg fogja bizonyára állapítani, hogy a Dózsa-lázadás nem tiszta magyarságlakta vidéken lángolt föl. Magyarországon parasztforradalom ott támadt mindig, ahol fajták éltek s keveredtek együtt, de sohase szűzmagyar tájakon. Hódmezővásárhely nem régi fölindulását is csak úgy érti meg az ember, ha eszébe veszi, hogy Hódmezővásárhely népének a vére vegyített magyarságú. Ezt az egész dolgot onnan kerítem különben így össze, hogy ifjú magyar szociológusaink évek óta hiába jósolgatják, hogy föltámad a paraszt s majd szétüt az úri politikusok között. A paraszt azonban nem támad föl, nem üt szét, s ha néha kapunk valamelyes hírt erős és tömeges népmozdulásról, Csaba és Orosháza felől jönnek ilyen hírek. Ezen a vidéken csakugyan indulatos, ambíciózus és nyugtalan a paraszt: tót-magyar vidék. Tessék csak visszaemlékezni a Nyírség forradalmára: ez is olyan vidék, ahol tót és magyar vér ömlöttek össze. A mi alföldi s már úgyahogy tiszta magyarságunk nem forradalmi hajlamú, s nem is volt soha. De már egy kis szláv vér-beömlés megdühíti, nyugtalanabbá, forróbbá s a kultúrára hasznosabbá teszi. S Marx vagy Engels, már nem is tudom melyik, a szláv fajtákkal szemben 1848 révén a magyarságban a forradalmi fajtát ünnepelte.
*
Bécsben pedig összeültek az egyetemi tanárok, bécsi Csaradák, bécsi Kmetyek és bécsi Piklerek egyformán. És együtt, egy akarattal megüzenték minden Luegernek, hogy a tudomány közös szerelmük és féltékenységük. Reverendás avagy vörös nyakkendős az egyetemi professzor Bécsben, mindenekelőtt a tudomány hivő, de vadulni is tudó jámbora. A szocialista Menger professzor temetésén ott voltak mindnyájan, minden világfölfogású bécsi egyetemi tanárok. S most egyenlő büszkeséggel jelentik ki, hogy ők politikusok pojácái nem lesznek, s a tudományt, melyben egyformán hisznek, megvédik, mert szabadnak akarják tudni. Hiszen magunk se adnók sokért, ha azt, ami Nyugatról jön; nem Bécs közvetítené nekünk, s ha sok minden olyan nem Bécsből jönne, ami jön. De megrendülve, szégyenkezve és geográfiát kicsúfolva, nem azt kell-e mondanunk, hogy nem a Lajta választ el minket Ausztriától és Európától, hanem valami sokkal szélesebb, még eléggé föl nem kutatott folyó?
*
Franciaország se Plátó és a boldogság országa, s Franciaországban sincs annyi tejföl, hogy fenékig minden tejföl legyen. Olvasom, s mintha csak itthonról olvasnék valami száraz, szívtelen statisztikát: elhagyják a földet a földhözragadtak. Elnéptelenednek Montenegro-nagyságú vidékek, hol valamikor nemzedékek élték le életüket panasztalanul, sőt vidáman. Alapjában agrárius, falusi szívem szeretné kidobogni azt a hamisságot, hogy az ipar, a sok új minden, tették boldogtalanná az agrikultúrát s a parasztot. De francia ügyekről írván, nincs bátorságom olyan tudománytalansághoz, amely illenék hozzám, ha magyar ügyekről írnék. A francia föld nem ott árvul el, ahol terméketlen, hanem ahol messze van az iparos városoktól. Ahol a paraszt okos példát lát és buzdítást kap, okosul és buzdul. Még ott is, ahol nehéz a földtől, a földből kicsikarni azt, ami kell. Ahol az ipar, a technika oktatja a parasztot, a paraszt zsíros, okos paraszt lesz. Ahol nem kopogtat a koponyáján semmi új, ott elpusztul olyan világgazdasági konstellációk miatt, amelyeknek milétét akkor se sejti, mikor az iparos város ördöngös találmányainak majmoló, helyes kisajátítása gazdaggá teszi.
*
Nagyharsánynak, Baranyában, van valami kétezerötszáz lakosa, s e nagy faluban két év óta nem született gyermek. Legföljebb idétlenül, kényszerítve, titokban vagy holtan, jobb erről nem beszélni. Magyar falu, sőt, ha jól tudom, kálvinista falu, sőt és legsőtebben – gazdag falu. S úgy írják, hogy gyermek, mondjuk olyan 1–10 év között növekvő, az egész faluban sincsen két tucat. Összegomolyog a fejemben mindenféle szamár és okos, összeolvasott teória. Faji, földrajzi, históriai, vallási, gazdasági, de nem boldogulok. Valami azt súgja, hogy mindaz, amit tudomány szerint mondhatnék, csak mára szóló igazság. De egy érzésem igaz: nagyon szerencsétlen ország lehet ám az, ahol nem engedik az utódjainkat megszületni.
*
Jászai Mariék vasárnap tárogató és belépődíj mellett elmondják és eléneklik: mi a haza? Matiné lesz ez, a Royal-hotel nagytermében, az Amerikából hazatérő magyarok fölsegélésére. Nem lesznek ott az Amerikába vándorlók s a hazatérők sem. Csak hivők és alattomos hitetlenek lesznek ott, de sebhelyesek és boldogtalanok nem. És Jászai Mariék, a hivők, bizonyosan sírva és siratóan, szépen fognak szavalni és énekelni a hazáról. És jó, hogy ezt a matinét nem lehet úgy megcsinálni, hogy Fiuméig és Hamburgig elhallassék. Mi lenne, ha hallaná ezt a sok szépet a Cunard- és Lloyd-hajók fázó, szomorú fedélzeti népe. Sírnának, talán a szívük is megrepedne, de mégis – muszáj volna menniök tovább az ismeretlen, a kenyér-matinét ígérő Amerika felé.
*
Vajda-Vojvoda Sándor csöndesen, de bátorságosan visszalopta magát a magyar parlamentbe, ahonnan kiűzték. S megáll az eszünk, mint valahányszor, ha túlságosan bolondot mutat az élet, a világ, a malom, amelyben taposunk. Csakugyan bűnt követett el ez a kiűzött oláh, hiszen jóvá, meg nem történtté semmit se tett? Vagy: csakugyan a hazafias harag űzte ki Vajdát, ha ilyen kevés idő olyan nagy haragot lelohaszthatott? Adj nékem világosságot egyetlen értelme és logikája a földi életnek s mostoha leánykájának, a magyar életnek: ó Véletlenség. Véletlenség, ha hazát árulunk, ha haragszunk, ha bocsánatot kapunk s ha egyáltalában nem csinálunk semmit. Véletlenség, ha akkor jó és hasznos volt egy hazaárulóval elbánni, s véletlenség, ha ma nem az. S hogy ez a két véletlenség így egymás mellé állhat, ugye hogy ez véletlenség, óh, szent Véletlenség?
A Hét 1907. december 1.
Barla
