5. JEGYZETEK A NAPRÓL
5. JEGYZETEK A NAPRÓL
I.
Roda Roda és a katonák
Roda Roda és a katonák
Roda Roda tartalékos huszárfőhadnagy maradt, amikor kardját írótollal, szapora és lármás írótollal (hogy szépen beszéljünk) cserélte föl. Hogy milyen író, mennyire író Roda Roda, az nem tartozik ide, s nem tartozik a 38-ik hadosztály-tüzérezredre sem. De okvetlenül sokan emlékeznek még arra, miként tudatta minden ismerősével az újságokban Roda Roda, hogy egy hölggyel (mellékesen: egy bárónővel) szabad házasságra lépett. Katonáék fölszisszentek erre a borzasztó istentelenségre s csúnyaságra. Becsületbíróság (vagy hogy nevezik a katonák, nem tudjuk) ült össze, s kimondta, hogy Roda Roda súlyosan vétett a katonatiszti kar becsülete és méltósága ellen. Mire a hadügyminiszter fogta magát és a Roda Roda kardbojtját, s a főhadnagyi rang elvesztésére ítélte az írót. Az ám: titokban akármennyi maitresse-t tartani, ez katonás, szép, úri és megengedett dolog. De szabad házasságra lépni, hűségesen összeállni, s a szeretőt úgy szeretni, mint feleséget, jobban mondva: a feleséget, mint szeretőt – ez iszonyú bűn a katonáéknál. Micsoda morál, micsoda ostobaság, micsoda gyávaság ez. S a legfurcsább és legszomorúbb az, hogy az affér közepette Roda Roda is meggondolta a dolgot. Elfogyott az ereje dacolni a társadalommal, s törvényesen feleségül vette – a feleségét. A katonaság ezt nem vette tudomásul, ítélt, sőt esetleg súlyosító körülménynek számította be ezt az utólagos esküvőt.
II.
Tolsztoj – Apponyi ellen
Tolsztoj – Apponyi ellen
Az erkölcsi világban (így tanítottak valaha bennünket jó tanáraink) isteni törvények működnek. Ezek a törvények néha szabálytalanoknak tetszenek, de mindig igazságosak. Ime, Björnson után Tolsztoj Leó gróf is azt vallja, hogy humanizmusnak, haladásnak nem sok öröme telhet olyan emberben, mint Apponyi. Már az majdnem mellékes, hogy véletlenül rossz argumentumokkal dolgoznak ezek a világbíró nagy szellemek. Olyan argumentumokkal, amelyek itthon meg nem érdemelt babérokhoz juttatják Kalksburg magyar hadtestparancsnokát. De mit mondhatnának Apponyiról a Björnsonok és Tolsztojok, ha úgy ismernék, mint mi. Ha igazi bűneit, feketeségét, fatális kultúrarontó szerepét ismernék. Mindegy: már az nagy dolog, hogy a mi boxer-nagyjainkat ellenőrzik. Magyarországot s népét nem ronthatják meg a kultúremberiség tiltakozása nélkül. Bizonyos, hogy Tolsztoj is van balga, agyalágy bolond, ugy-e? Csak tessék így folytatni a mai társadalom, a mai kultúra nagyjainak megítélését. Björnson, Tolsztoj után majd megszólalnak talán a többiek is; s mi valamennyit lehülyézzük. Végre azután csak a magyar glóbus fog maradni s egyetlen nagy elme a világon: Apponyi, Apponyi, a bő szóköpésnek, a semmi föltálalásának nagymestere, a daliás, vén, világi jezsuita; éljen.
Budapesti Napló 1907. október 4.
A. E.
