50. GLOSSZÁK
50. GLOSSZÁK
– dec. 6.
Szentkirályi bátyám, volt bíró s ma öreg, vidéki prókátor, panaszolta nekem a vasúton a minap: nem érti a fiatal magyarokat. Nem azért nem érti, mivel ő nagyon megöregedett, hanem azért, mert ilyen fiatal ő a hatvanas években sem volt, mint ma. Beszélt, beszélt Szentkirályi bátyám, s én haboztam, megcsókoljam-e a kezét (atyafiságban volnánk távolról), avagy a vállára üssek: jól szavalsz, öcsém. Furcsán is vagyok én a hatvanas évek magyar generációjának kevés ittmaradottjaival, azéval a generációéval, amelytől még Kecskeméthy Aurél is megkövetelte, hogy Európát lefőzze. Az emigránsok hozták-e magukkal ezt a nagyigényű levegőt, avagy a büszke elnyomottság lehelte: soha annyira Európa nem voltunk, mint akkor. Azok folytatásának, kortársának érzem magam, s mintha az ördög lopott volna közénk két frissebb generációt. Valahányszor egy olyan ember megy ki az életből, mint például Szabó Miklós, a Kúria volt elnöke, félelem fog el. Íme, elmennek azok, akikre e babonás és visszamenő országban hivatkozhatnánk, hogy hiszen élő tanúink vannak rá, hogy ebben az országban másképpen is volt. A fiatal Magyarország öregei távoznak sorban, s mi egyedül, a biztos vereség szomorú sejtésében maradunk itt együtt az új vénekkel, akik ott kezdik, ahol a régi fiatal magyarok Ferenc császár idejében végezték.
*
Amerikában, az Unióban, bocsánatot kérünk, a legújabb időkben gyanús és utált race-ból válik a legjobb yankee, még egyszer bocsánatot kérünk: a lengyel-zsidóból. Az Unió legmagasabb és szédítően nagy tekintélyű bíróságának legeleje, harmadszor is bocsánatot kérünk: lengyel-zsidó amerikánus. És Budapest egy nagy százalékú polgárságának el kell tűrnie azt a galád vádat, hogy esküdtbíráknak is megbízhatatlanok. Mi van ettől messze, vagy mi van ehhez közel, jósolják meg a jósok vagy a beavatottak.
*
A Terézváros temploma mögött a múlt estén ötven-hatvan rajztanuló s iskolából csődült inasgyerek lármázott. Rendőr sokáig nem háborgatta őket, tehát harciasak, hangosak, huncutkodók, harsányak, hetykék voltak. Egy tizenöt-tizenhat esztendős (de mivel púpos volt, lehetett idősebb is) magyarázta éppen:
– Mikor azt mondtam nekik, hogy szocialista vagyok, ők azt felelték: szervusz, testvér. Ezután káromkodtam egy nagyot, s azt mondtam: gazemberek, én hazafias vagyok. Erre szidtak, ütöttek, püföltek, amíg csak ti nem jöttetek.
Röhögött a csapat a kis púpos beszédére, s valaki nyomban válaszolt:
– Mindig azok és olyanok leszünk, hogy elbánjunk velük, a disznókkal.
Ez egy csatának az epilógusa volt, ahol az inascimborák két táborba álltak minden igaz ok nélkül. És ezek Magyarország leendő iparosai, s a leendő burzsoá Magyarország lesznek. Szép, hatalmas és tartalmas kilátások, de hogy azért majd akkor rosszabbul lesz, mint ma van, ne tessék hinni.
*
Bécsbe ment két magyar főúr, két gróf, hogy titokban válthassanak néhány golyót egymással. A titok Bécsben se maradt titok, de nem maradt titok az se, amit titokban tartunk egy évtized óta. Meghalt a százados vád vagy legalábbis titkok sírjába hullt, hogy a magyar mágnás külföldön él. Holott ott él, ha és amikor teheti, de nem olyan könnyű ma már ezért megvádolni őt. Nagy haladás ez az elnémult vád, ha meggondoljuk, hogy mennyi százados hit, babona él és virágzik itt pompásan. De ma már utazunk mind: a Lipótvárosból, városból, faluból és jövedelmeinket, ha volnának, sokan szeretnők külföldön elkölteni. Ilyenformán hogyne mennének még párbajozni is a külföldre a magyar mágnások? Kényelmet, kedves diszkréciót, puha szórakozást kínál az idegen hely. Itthon a robot, az unalom, a nagy szegénység és a politika járja. A magyar mágnásoknak valamikor, egy valószínűtlen, de lehető leszámolásnál nagy enyhítő körülményük lesz, hogy külföldre jártak. Ez valamelyes megkívánását a különb kultúrának fogja bizonyítani. S akik ítélkeznek fölöttük, úgy fogják várni őket, mint a Heine német Rajnája, mely mégis kedvelte a franciákat. Mágnásaink ma is külföldre járnak, még párbajozni is, de bárcsak ez volna a legkisebb bűnük.
*
Lukács, ma már Lucaciu László egy – hogy franciásan szóljunk – homme de qualité volt valamikor. Mikor Rómát s más helyeket megjárva, Magyarországba nagy ambíciókkal visszaérkezett. Szívesen mátkásodott volna a magyarság és magyar szereplés gondolatával. Akkor a magyar társadalom erősnek, összeforradónak, nagy dolgokra fölkészültnek látszott. És Lukács okos ember volt – akkor, és olvasott ember volt akkor. Nem kellett Lukács László, s az következett be, amit tudunk. Az első vád ellene – ha jól emlékezünk – egy Hóra idejéből leszármazott oláh versnek az átírása volt. Ekkor talán még nem ítélték el, de annál sűrűbben később. És ma Lukács László memorandista oláh, kipróbált mártír, egészen oláh s intellektusban szerfölött meggyöngült ember. Komolyan: már csak azért is oka volna reánk, magyarokra haragudnia, hogy engedtük egy olyan-amilyen, de mégis forrongó kultúrából, mondjuk félkultúrából, egy szomorúbba, egy fertály-kultúrába bukni, s ott elveszteni önmagát, a régi sokkal különbnek indult Lukács Lászlót.
A Hét 1907. december 8.
Barla
