57. GLOSSZÁK
57. GLOSSZÁK
dec. 13.
Hugónak, Victor Hugónak, aki pedig magyarokkal koplalt együtt és komédiázott a legkomolyabban Jersey szigetén, agg korára új mániája támadt. Talán Byron, a hellenofil Byron példájára emlékezett, persze becses bőrének kockáztatása nélkül, s elnézett Keletre, hogy szépet lásson. És úgy látta, hogy Keleten egy új Franciaország születhetnék, ha sok akadály között legfőbb akadálynak itt nem lebzselnénk mi, ázsiai magyarok. S az öreg Jupiter akkor, halála előtt, nagyon bántott bennünket magyarokat, és mi akkor még kevesebb okmánnyal igazolhattuk magunkat, mint ma. De ma már vagyunk Árpáddal jött magyarok, akik ilyet is mernőnk mondani: hát legyen egy keleti Franciaország Romániából, ha lehet, akár mindenáron. De vígan-búsan tudjuk, hogy nem lehet, hogy a régi romantikának vége, s Victor Hugo álmát nyolc Björnson hiába nyergelné meg. Egy nagy, teljes Románia se tudna kultúrbiztonságot, ajándékot többet adni Európának és a világnak, mint a mai kicsi és majdnem mulatságosan sanyarú. El kell hinnünk, még ha Nagy Emilék malmára hajtjuk is a vizet, hogy itt nekünk, Magyarországnak, kultúrszerepünk van, noha régen és egyre késünk ezt a szerepet betölteni.
*
A jó Girault szomorú példáját ajánljuk figyelmükbe azoknak, akik a messiási és apostoli pályára készülnek. Nem hisszük ugyan, hogy Magyarországon, a rest és piszkos józanság klasszikus földjén nagyon szükséges ez az óvás, de hátha, hátha, tehát elmondjuk a Girault esetét. Girault francia kommunista-anarchista volt, de megunta, hogy ő mindig csak beszéljen egy Ikáriáról, egy különb világról. Párizs mellett, St. Germainben tizennyolc-húsz emberrel megcsinálta a kommunizmus liliputi országát. Közös kertmívelés, közös feleségek, közös nyomda és munka anarchista írások nyomására, közös tehenek és a többi. Fél év múlva mindenki megszökött Girault mellől, aki különben Louise Michel tanítványa, ex-nyomdász, szónok, kicsit költő, kicsit művész, kicsit tudós. És most árván, bár nem egészen hitevesztetten jár-kel a jó Girault. Emberek, főképpen magyarok, óvakodjatok attól, hogy megvalósítsátok, amit beszédekben ígértek.
*
Az O.M.G.E. mulat és nem sírva mulat, mert annak a magyarnak, aki mindig sírva mulatott, ma olyan jó dolga van, hogy kacagva mulathat. Miért az O.M.G.E., miért a kívül-angol-belül-tunguz uraknak ő nagy örömük? Részletezni nem is tudnók, megmondani is csak az erzsébetvárosi orfeumok nyelvén: minden öröm reájuk. Nem adnám semmiért, egy nagy német bank igazgatóságáért s talán még ezer földért sem[!], ha nekem ma Magyarországon kétezer hold adósságtalan príma földem volna. Ég és föld összeszakadhat, háború indulhat, föltalálhatják az aranyfabrikálást, szűz telekkönyvű magyar úrnak itthon, előre kiszámíthatólag ötven éven belül, semmi sem árthat. Hátha még annyira nem nézném a világot s nem gondolkoznék, mint ők. Gyönyörnek sok volna, annyit már áhítni se akarok, megmaradok a kétezer hold príma földnél.
*
Flammarion öregesen keresi az Istent, a titkokat, a rejtelmeket, a szent emberi célokat, a csodákat. De az egész intellektuel-hordán, bocsánat a szándékosan durva szóért, ilyen religiós düh észlelhető. Úgy látszik, hogy a humanizmus vallása nem válik be vallásnak, vallás pedig kell. Már Budapesten hallunk öregekről, ifjakról, poétákról, gondolkozókról, akik – keresnek. Keresnek valamit, valamiket, istenfélét, istenféléket, lélek-mámort, narkózist. Újat természetesen, de nem tudunk kezeskedni, hogy vajon nem odatalálnak-e, ahonnan X. Pius nyilaz. Az Istennek megvan az a természete, hogy míg az ember ki nem cserélődik, ő nem változik meg az Istennek sem. Nagy-nagy istenesség készül ráülni a világra ismét, miként annyiszor. Milyen jó, hogy Magyarország társadalmát nem fogja megrázkódtatni ez a világ-áramlás. Mi, keveseken kívül, nem estünk át semmi intellektuális válságon századok óta. S ha azok a társadalmak, melyek megtépve, gyáván a régi Istent hozzák vissza és visszahozzák, találkoznak velünk, akik a régi Isten mellett elvből kitartottunk, meg fognak ütődni, hogy mi milyen előrelátók vagyunk.
*
Kiss Józsefről álmodok itt egy percet, minden ígéretet cserbenhagyva, tilalmat kijátszva, s úgy, hogy talán meg se jelennek e sorok. Ki ő, mi ő, miért került éppen hozzánk, ő szenvedésére, mi büszkeségünkre, majd elmondják mások. Ünneplésére készülünk tudniillik, s attól félek, hogy meghal egy régi babona, s mi nem tudunk igaziakat – ünnepelni sem. Tehát ő róla álmodok, az ő győzelmes, példátlan, szép, babéros öregségéről. Adatik-e az még valakinek, kik az ő útján óhajtanánk dalolva járni, mint az Anatole France görög lantos-királyának: majdnem ravaszul fiatalnak maradni? Honnan hozta ezt a csodálatos fiatalságot, holott a mi nedvetlen talajunkból nem szívhatta? Kell lenniök nem ismert földnek és áldott méhű anyáknak, messze földnek s messze anyáknak. Onnan, tőlük jött ő is, a ritkákkal, kivételesekkel, akik Cézárnak hiszik az életet, de meghalni is szalutálva és dalolva halnak meg előtte, hogy soha meg ne haljanak.
*
Polónyinak is csodálkozására ez az ország, ez a Budapest, ez a magyar társadalom nem lázong. Úgy látszik, hogy minket már nem tud meglepni se politika, se bírósági ítélet, se undokság, se semmi. Alapjában gyorsan jutottunk el a nil admirari-hoz. Annyi minden furcsa, veszett, gonosz és bolond történt velünk, hogy már elfelejtettünk csodálkozni. Másutt egy kis rend akad, egy kis morális gát, valami szükséges, társadalmilag törvényesített szamárság. Mi régen túl vagyunk s előtte sohase voltunk az ilyen valamiknek. Tehetnek velünk, ami csak tetszik s amit csak kibírunk, pedig sokat bírunk ki. Figyelmeztetjük a ma grasszáló társadalmi túlhatalmat, hogy bennünket nem lehet meglepni. Polónyi vagy akárki jöjjön, fogja meg az orrunkat, kápráztassa el a szemünket, vezessen. Nincs olyan valaki ma már, akitől az orrunk összefacsarodhatnék, akár Polónyinak, akár az ellenségeinek a barátja, jöjjön.
A Hét 1907. december 15.
Barla
