9. A HÁLÁS UTÓKOR
9. A HÁLÁS UTÓKOR
(Lengyel Menyhért színjátéka, melyet ma mutat be a Nemzeti Színház)
A Nemzeti Színház észrevett egy keserű, csöndes, derék, bátor, naiv, fiatal embert, Lengyel Menyhértet, aki tavaly a Tháliában A nagy fejedelemmel panaszolta el azt, amit most A hálás utókorral panaszol. S ha Lengyel Menyhértet megmosolyogjuk, mint ahogy a főpróbán olykor tettük, cinikus gazemberek vagyunk. A világ nem Budapest, s olyan gúnyos, gonosz skriblerek csak Budapesten élnek, mint mi. Amit Lengyel Menyhért lát, érez és panaszol, azt mi tömören vagdossuk egymás fejéhez kávéházakban s máshol. Budapesten bizonyos dolgokról sohse hallott a publikum; s írók között pedig már oly banálisak ugyanezek a dolgok, hogy egymástól pirulnánk leírni. Ez megint egy szimptomája a mi kevés és egyenetlen kultúránknak, de szerencsére vannak még Lengyel Menyhértek.
Szeretnék annyi szeretettel írni Lengyel Menyhértről, amennyivel az ember életmentőknek s egyéb mártíroknak tartozik. S annyi keserűséggel, amennyi őt elfutja, a csöndes és tűnődő embert, mikor az életre s az emberekre gondol.
Fogják mondani, de nem igaz, hogy Lengyel Menyhért szalmát csépel, s nemcsak művészietlen, de tudománytalan is. Azonban a Nemzeti Színház színpadáról hallani még idétlen jajgatásokban is lappangó, titkolt, nagy, bűnös fájdalmainkat, nemes esemény.
Magyar a darab, elsősorban magyar, ezt a nincsmáskéntet nálunk hangsúlyozni kell. S hogy Shaw-tól, Ibsentől Clemenceau-ig bánatos bábjátékok készültek már bőven a Lengyel Menyhért problémáiról, ez nem baj. Az igazi témák a nagyok és közönségesek, s az igazi írók szeretnek és tudnak ezekről újat mondani. Az aránytalanságok élet és boldogság, a lehetetlenségek valóság és kigondolás között sehol se olyan nagyok és bizarrak, mint a félkultúrájú Magyarországon.
Lengyel Menyhért hőse, akit egy kicsit Pulszky Gusztáv, egy kicsit Péterfy Jenő árnyéka kísér sok más hazai árnyékkal együtt, elbukik, mert újítani akar. Eltiporják; a felesége, a kollégái, az elvtársai, a tömeg, a publikum, a közvélemény, a kormány. Szalad, szökik az öngyilkosságba, s valahol Szicíliában az Élet kedvesen szól hozzá, a Nap ráragyog, s eldobja a revolvert. Ott marad, ott él, mialatt ebben a Temető-országban nagy embert csinálnak belőle, a halottból. Az ő reform-eszméi, az ő álmai hágcsók lesznek azok számára, akik őt a halálba kergették. Műveit díszkiadásban adják ki, emléktáblával jelölik meg a házat, ahol lakott. S ő visszajön váratlanul négy év mulva, mert egy asszonyt hagyott itt, nem a feleségét. Egy asszonyt, akit egyedül sajnál a viharos és hazug múltból s egy gyermeket, aki az ő szökése után született. Ibsen-ember lett közben belőle, aki hol jár már az ő régi elveitől. S új pogány lett belőle, aki egy Botticelli-kép előtt mindent elfeled. Itthon megalázhatná, összetörhetné ellenségeit, de nem teszi. Megalkuszik velük, elviszi magával szeretőjét és gyermekét. Visszamegy – élni Szicíliába, mert az emberek kevés helyen élnek, de olyan barbárul sehol se negligálják az érdemes életet élést mint itthon.
Különös, érdekes és gyermekes darab: Lengyel sok szerencsés és igaz figurát csinált, érzi a maga igazait, sokat, mindent el akar mondani, ami lelkében sír. Emiatt csetlik-botlik, bántó szavakat kölcsönöz stilizált novellákból, vezércikkekből, szimbolista versekből és szociológiai tanulmányokból. Láthatólag vigyáz magára, nehogy olcsó embernek, hatás-vadásznak lássék, s éppen avval bűnhődik, amivel bűnözik.
De ez a Lengyel-darab mégis esemény: társadalmi s kulturális forrongásunk nagy bizonyítéka. Kell, hogy afféléket halljon végre a Nemzeti Színház közönsége, amiket ma este fog hallani. Mi pedig nem tudunk jósolni, csak egyet tudunk. Ez a Lengyel Menyhért, ez a keserű, csöndes, (túl-csöndes), derék, bátor, naiv, fiatal ember – erős ember. És nekünk ma, amikor föl akarjuk bátorítani azt a lakmározó, ronda asztalt, melyhez csak kiváltságosak ülhetnek Magyarországon, minden erő nagyon becses. A darabot (ezt máris meg merjük jósolni) nem játsszák jól egészében megfogva s hozzá stílust csinálva. Külön-külön azonban szinte mindegyik szereplőnek lesz sikerben része.
Budapesti Napló 1907. október 6.
(Dyb.)
