178. SZINI GYULA
178. SZINI GYULA
„Lelki kalandok”, „elbeszélések”, „ára 4 korona”, ésatöbbi, a címlapon, – ez mind nem igaz, nem így igaz, ez mind közönséges és gyáva, bántó, szomorú. Igaz csak az, hogy Grill Károly könyvkiadóvállalatában Szini Gyulának megjelent egy harmadfél száznál több oldalas, gyönyörű, nagy poémás könyve. És szubjektive, ez írás alkalmából, igaz még az is, hogy ez a könyv nagyon jó vagy nagyon rossz kezekbe került, olyan ember kezeibe, aki Szini Gyulát már régen lesi.
„A francia leány kalászt kezdett tépni – Szini Gyula egyik legbabonásabb költeményében olvasható ez – a szerelmi babona, régi szavával:
Il aime
un peu
beaucoup
à la folie
pas du tout.”
És én öt esztendő óta voltam és vagyok vala talán ugyanígy, sőt még gazdagabb és fájóbb dilemmában Szini Gyulával és Szini Gyulához:
Je l’aime
un peu
beaucoup
à la folie
pas du tout.
És kalász-tépéssel és önmagam tépésével, és sok minden után, ma, ez órában elérkeztem az utolsó kalász-bajusz-szál letépéséhez: beaucoup. Bátran téptem le ezt a finom, utolsó, elhatározó kalásztüskét, tisztában vagyok magammal, hogy szeretem Szini Gyulát, hogy már öt év előtt is szerettem.
Most már csak arról volna szó, hogy erről a barbárok előtt Pál-fordulás számba mehető megtérésről próbáljak beszámolni a Nyugat-nak. Önteltség és bolond kényeskedés, de csinált alázatosság, sőt illatos szemérem nélkül állíthatom, hogy az effajta megváltozás mindig megírnivaló, érdemes, tanulságos eset.
*
Hogyan történt, hogyan nem, Szini Gyula lelkében megtaláltam, aminek a hiánya miatt egy-egy apró, becstelen felületességgel átfutott írását annyiszor leszidtam: a monumentálisat.
Csodálatos dolog, hogy soha senkinél ilyen nagyon nem firtattam ezt a problematikus értéket, ezt a kicsinyes nagyszerűséget, ezt az agyonemlegetett, agg jószágot.
Szini Gyulától szinte dühöngve követeltem, hogy építsen monumentálisat, adjon olyan fantázia-váracskákat, melyeket megostromolni semelyik oldalról se lehet. Ez órában, most, már sejtem mániákus voltomnak első okait: valamikor sokat voltam Szini Gyulával, ő szőke volt, s egy kicsivel alacsonyabb termetű nálam.
Csak Gyulai Pál hiszi még a számítható és élő emberek közül, a magyar valakik közül, hogy ezek nem okok és nem igaz szempontok. (Az öreg úr majdnem agyonvert, amikor azt találtam neki mondani, hogy Lévay József, a vén nyugdíjas alispán és falusi bácsi, nem érthet az új, városi, összetett lélek lírájához.)
Szini Gyula bántott, sértett engem avval is, hogy ő sohse mert nagy, betyáros, hirtelen szavakkal egy-egy élet minden meggyűlt fájdalmába, munkájába és becsületébe belerúgva véleményt mondani. Néhai, szép, kedves, mámoros, bolondos, közös éjszakáinkon – emlékezem – határozottan gyávának, testben-lélekben gyönge gerincűnek láttam és vallottam Szini Gyulát.
Persze, persze – erre pedig már sírva emlékezem – énbennem akkor tombolt utolsót a véremben felejtett ősi, nagy, hetyke, sőt duhaj, magyar betyárosság. Szerettem borozás mellett kijelenteni, hogy Shakespeare egy ügyesül választott helyen és időben született Prém József, Goethe úri komédiás, Heine ravasz könnyzsonglőr. A többire talán Szini Gyula emlékezhetik, de nem biztos, hogy emlékezik-e, mert ő már akkor is az volt, akit én akkor még csak gyűlölve-szeretve sejtettem benne: érzéseinek monumentum-építője.
*
Szini Gyula volt az első magyar, aki hangos, roppant, meghallott, legnagyobb hittel, tüzesen prédikálta Verlaine ismert ars poetica-ját. „De la musique avant toute chose… pas la couleur, rien que la nuance … Prends éloquence et tords-lui son cou.” Így írta ezt Charles Morice-nak ajánlott versében a nagy, szegény Lelian, s Szini Gyula ráadásul még Rimbaud híres, magánhangzós versét is lefordította. S azután, kioktatván, fölbátorítván a rímelő és kurta sorú magyar lírikusokat, írta az ő saját líráját, melyet most kénytelen elbeszéléseknek lebecsülni. Valószínű, hogy Grillékhez csak ilyen szokásos etikettel lehetett belopni a Szini Gyula poémáit: „legalább is elbeszélések legyenek könyvben, melyet mi kiadunk.”
Beszéltek nekem sokszor a Szini Gyula apjáról, az első, a legelső magyarjáról a nemzetközi individualizmusnak, e paradox, fölséges valaminek. Párizs, Genf, London ma a menhelyük az ilyen minden ellen hadakozó, mindenkit szerető, nyugtalan, harcos, nemes, elátkozott embereknek. S engem babonásan száll, sújt meg az a nem biztos, de annyira valószínű belátás, hogy az egész átöröklési teória voltaképpen posztumusz osztály-pör leggyakrabban. Az apa után, aki a jézusi hadakozásnak, kifelé-élésnek volt mártírja, jött a fiú, aki még a turista-övét is a lelkében viseli.
Szini Gyula irodalmi őseit már bajosabban találnám meg: Beöthy Zsolt, a novellista, Kuthy Lajos s még régebben Mikes Kelemen? Nehéz, esetleg csúfolódást szító, de haszontalan kérdés is ez, s még haszontalanabb volna, ha Szini francia, német vagy skandináv rokonait kutatnám.
Az bizonyos, hogy ez a szőke be-álmodozó, gyávának látszó Szini Gyula olyat ütött a magyar anekdota-novellára és irodalomra, amilyet még műfaj-ortodoxia nem kapott. Nem, nem a „Lelki kalandok” nem is kalandok, nem is elutazások kis vagy nagy emlékek posta-kocsiján: ezek ős-új formájú, de merőben új kelésű versek.
*
Szini Gyula legelőször is babonás ember, mint minden impulzív és művész, s tudatosan írtuk le néhányszor e szót: babonás. Ezenfölül Szini Gyula sokkal több ember, mint amennyit prózai poémáiban mutat, s olykor éppen a legnagyobb élvezet percében bennünk elront. „Történetei”: a lelkünknek ama szomorúságai, melyek fátumosan idegen személyeket hoznak az álmaink közé. Meséi szimbólumai, olykor nagyon is naiv parabolái azt az életet jelentik, melyet sóvárogva szeretne élni – s hiába – minden modern lelkű ember s valószínűleg – Szini Gyula is. Lírikus azért, mert lihegve, sírva, örülve, nyögve árulja el mindig önmagát, s becsülettel romantikus azért, mert az életnél többet nyújt: az élet salakos, sűrű, nehéz álomszerű valóságát. Mert az álomszerűség, melyet a művész – látszólag – könnyű eszközökkel lehít vagy rögzít meg, iszonyúan súlyos valami. Súlyos, mert maga az élet titka, vagy legalább is egy makacs, félős tendencia arra, hogy belenyúl ebbe a soha át nem hatható, csak megközelíthető titokba.
Szeretnék beszélni az ő úgynevezett elbeszéléseiről, lelki kalandjairól, de elfújnám a bensőségüket, lírájukat egy rosszul választott jelzővel. Vannak kinevezett novellák a kötetben, azután édes Biedermeier-képek, párizsi képek, római képek s végül egy „Arcok és harcok” című ciklus. Önkényes, kegyetlen, muszáj ciklusokba-osztás volt ez, óh, én erről tudnék beszélni, ha helye, ideje, illedelme volna. Szini Gyula élt befelé, s gyönyörűen élette s gyönyörűen láttatja meg azt a világot, mely komisz, de hálaistennek talán – nincsen is. Asszonyai, leányai, ifjai, vénjei, szelídjei, vadjai, mindnyájan már beolvadást, megértést nyertek egy isteni, művészi, szent, lelki zugolyban.
Nevetséges volna, ha arról külön és sokáig beszélnék, hogy Szini Gyula az ő új, finom lelkéhez mérten új, finom, egyéni, magyar, Szini-nyelvet csinált. Nevetséges volna, ha ezt a lélek- és hangulat-embert, ezt a kényes, törékeny poétát összevetném France-szal vagy az ifjúkorbeli Kiplinggel, avagy a francia szimbolisták egy-két névtelen, prózaíró óriásával. Saját lelkemben gázolnék, s olyan igazságtalan volnék Szini Gyulával szemben, mint öt év óta éppen elégszer.
Egy új – már tudniillik elismerésben új – nagy, magyar írót, egy fiatal, befelé-csukló kardú harcost, egy idegen világból való édes testvéremet akartam itt néhány sorban, bűnbánóan megjegyezni. Ez a Magyarország – ósdi, unalmas jajkiáltás – borzasztó, gyilkos, reménytelen ország, de ahol ilyen maga-ember, maga-művész születhetik, élhet és produkálhat, ilyen gőgös befelé-ember, ilyen elbeszélő lírikus, ilyen új lélek-háborító a maga finomságában, ilyen csöndesítő a maga forradalmában, – ott, itt, illetve Magyarországon, nemsokára érdemes lesz élni.
Ny 1909. január 1.
Ady Endre
