179. AZ ÉLET LOBOGÓJA ALATT
179. AZ ÉLET LOBOGÓJA ALATT
(Oláh Gábor verseskönyve)
Oláh Gáborban a jelentős, sőt kvalitásos embernek egy irodalmilag egészen magyar példányát látom én már két-három év óta. Szociális értelemben viszont Oláh Gábor legközelebbi rokona nem magyar, hanem az az Árvába visszakerült tót atyánkfia, aki már yankee. Világosabban és már most előre kirukkolva: Oláh Gáborban az a szép, a ható és a becses, hogy felülmúlja önmagát. Emberileg pláne megható is ez, akárcsak a hegedülő csodagyermek produkciója avagy az az elszántság, amivel az emigrált magyar külföldön először viselte a frakkot. Látszik, hogy gyötrődik, szenved, nehezen ment és megy nála az, ami inkább akaratos álca-viselés, mint elváltozás. De megjósolom, hogy Oláh Gábor egyre erősebben fogja tagadni és győzni önmagát, hajlamait és képességeit.
Egy-két szerető és féltő jóbarátom azt tanácsolta, hogy ne én mondjam meg Oláh Gábornak azt a pár szót, amit meg kell kapnia. Hozzám méltatlan, túlságos óvatosság volna, ha a tanácsot megfogadnám s Oláh Gábornak túlságos fölbecsülése. Mindenesetre úgy írok Oláh Gáborról, hogy elfelejtem egészen magamban a versírót, s mintha mindenki nélkül, magától tört volna elénk most Oláh, a költő. Így azután megérti mindenki, hogy nekem érték és öröm Oláh Gábor, s példája annak, hogy nemcsak a tótból válhat yankee.
Mondhatná azt valaki, hogy nem öröm és nem kincs az, ha a debreceni talyigás a túlcivilizáltság tüneteivel űzi a lovát. Igazságtalan csúfolódás volna, még ha egészen találna is, mert öröm és kincs volna az még így is. Én ellágyulva és könnyes reménnyel tudom csak nézni, ha az én lebecsült fajtámból mindjárt ügyetlenül, de fanatikusan és már-már számítással buzog föl a kedv: hasonlítani a nagy kultúr-népek toronyalakjaihoz vagy legalább is kultúrtípusaihoz. Tessék elhinni, hogy nem kicsi dolog az, ha Oláh Gábor Debrecenben olyan verseskönyvet ír, mint Az Élet lobogója alatt.
*
Egy nagyon finom, fiatal esztétikusunk azt jegyezte le Oláhról, hogy nem poéta, s alapjában nem is szereti a poézist. Ez talán kissé kegyetlen megformálása annak, hogy Oláh Gábor inkább a filológus tanultságával, a hatványozott siker-vágy akaratával míveli a versírást, mint a művészember idegrendszerével s millió el és fel nem számolható, titkos, hirtelen el-eltalálásával.
De ez a negyven és egynéhány vers még így is nyeresége nemcsak a magyar nyelvnek, de a magyar belső kedélynek is. És milyen érték, micsoda szenzáció lett volna pláne néhány év előtt. Így is az, és az én szememben még az is az, hogy nemcsak formában, de érzésben is gyönyörű az Oláh Gábor tanulékonysága. Egy ember, aki alkalmassá finomította magát arra, hogy formán, érzés-témán fölül még indulatokat is szinte-szinte az igazságig elsajátítson.
Oláh Gábor olyan szenzibilissé munkálta a lelkét, hogy már a fájdalmat, dacot, egészséget, hitet, betegséget, dölyföt el tudja hitetni velünk. Nagyon-nagyon kényes szívű és fülű magyar esztétának kell annak lennie, aki az ő külső és belső döcögéseinek csak kétharmad részét észreveszi.
*
Fiatal ember, mérhetetlen merésével a mindenbe-belevágásnak s akaratával annak hogy kivágja a rezet. És nem kicsi dolog már az sem, hogy valaki meg tudta írni a Szeptemberi holdas éj-t: igazán szép vers.
Solness mester inasának mondja magát egy másik, már kissé versetlen versében Oláh Gábor.
Alacsony szintes városoknak
Bosszantott lenyomott kalapja,
Tornyot kell itt emelni, százat,
Fényes tornyot márvány-alapra.
– – – – – – – – – – – – – –
Azóta csak tornyokat járok,
Csak csillagozni hajt a vágyam.
Elemem: a határtalanság,
Bizarr felhők kék magasságban.
Pedig sorsom már rég megírva …
A megvetett rög fölnyúl hozzám –
Lezuhanok az isten-útról
És sáros-véres lesz, poros lesz
Megrongált testem, hideg orcám.
Bosszantott lenyomott kalapja,
Tornyot kell itt emelni, százat,
Fényes tornyot márvány-alapra.
– – – – – – – – – – – – – –
Azóta csak tornyokat járok,
Csak csillagozni hajt a vágyam.
Elemem: a határtalanság,
Bizarr felhők kék magasságban.
Pedig sorsom már rég megírva …
A megvetett rög fölnyúl hozzám –
Lezuhanok az isten-útról
És sáros-véres lesz, poros lesz
Megrongált testem, hideg orcám.
Én nem féltem Oláh Gábort Solness mester mennyei, de nem kívánatos tragédiájától. Hideg fejét őrizze meg, meg is fogja őrizni, s akármilyen magasra akar hágni, előbb ki fogja szemelni az erős párkányt. Megjósolni nem tudnám, hogy fog-e erősebb verseket írni, mint ez a kötet, melynek nem tudom, hogyan s miért választotta ezt a címet. Csak újból és még egyszer örülök Oláh Gábornak, mint jelenségnek, aki megszemélyít egy eddig rejtőzött magyar kapacitást. Úgy ám, magyarom, nem kell megszaladni még Debrecenben sem attól a fránya kultúrától. Közéje kell csapni annak az egy lónak, s az ember maga is csodálkozik, hogy milyen messzire segít el a bátorság.
Ny 1909. január 1.
Ady Endre
