186. LA FEMME FATALE
186. LA FEMME FATALE
Párizs, február 15.
[Saját tudósítónktól.] Nozière valóban párizsi, elmés ember és újságíró, de higgye el neki, aki akarja, hogy van egy előkelő, külön asszony-típus: La Femme Fatale. Így írom én is, három nagy betűvel, mint mai, modern magyar lírikusok szoktuk és sokan még most is – szokják. Az Athénée-színházban Nozière nagy asszony-publikum előtt kedvesen konferált a végzetes, a végzetszerű nőről, de ezzel vége. A fatális nő francia kitalálmány, szellemes babona, nem is új és csak annak az új bizonysága, hogy a francia lélek mindörökre romantikus marad.
Különben nagyon jó, hálás téma: a vizsgálóbíró most készíti pöriratát a Steinheil-ügyben s Steinheilné érdemén fölül érdekes ma is. Várja egész Párizs, mikor és hogyan lép az esküdtek elé Félix Faure hírhedt szerelmi gyilkosa, aki, ha csakugyan igaz, a férjét és anyját már nem akaratlanul s nem szerelemmel ölte meg. Egyáltalán Párizs szavakat és jelszavakat szeret fölújítani, s az egyik legdivatosabb ige most: a Femme Fatale.
Hogy micsoda hazugság Párizsnak és a francia ötlet-piperkőcöknek ez a legújabb hazugság-felöntése, Noziere előadása is bizonyítja. Kiváló francia kollégánk az újságírásban és a jó publikum megszédítésében megteszi első fatális nőnek az emberiség történetében – Évát. Ezzel a súlyos igazsággal megölte azt az egész szellemes hazugságot, amelyből egy konferálásra gyűjtött hálás anyagot. Éva igazán fatális nő a Bibliában, a[z] Madách Az ember tragédiájában, mindenütt, ahol úgy gondoltak reá, mint az Asszonyra. De nem azt jelenti-e ez az Éva bemártása az ügybe, hogy nincsen külön fatális nő-típus, de minden nő – fatális? Lám, egy francia ötletből egy ötletes, de józan megállapítást is milyen nehéz kihámozni.
Mégiscsak nagy ember és nagy poéta volt a mi Madách Imrénk, aki röviden és egyszerűen az Asszonyt magát mutatja föl mint fátumot, mint fatálist – a többi nagy emberi fátum mellett. Madách is históriai nőket keres ki, de tipifikáltabbakat [!], igazabbakat, általánosabbakat. Hiszen Kleopátránál, Delilánál, Saloménál Borgia Lukréciánál, Báthory Erzsébetnél, George Sand-nál, Vajda János Ginájánál csak élhettek a világon fatálisabb nők is? Éltek is, élnek is, fognak is még élni, nem fogja bejegyezni neveiket Klio, mert nem is győzné. Minden asszony a Fátum asszonya valaki vagy valakik részére, minden asszony a férfi fátuma. Nini, hogy szegényedik, rongyolódik egyre jobban le ez a bizonyos párizsi ötlet: már görögül, magyarul, sőt talán tatárul is megírták: férfi sorsa a nő.
La Femme Fatale, valóban csak szamár poéta vagy számító, divatos conférencier mondhat ilyet – ma már. Baudelaire még írhatta volna, Nozière még fölolvashatja, de ma már – hajh-hajh – nagyon megokosodtunk. Még csak nem is az asszonyt tartjuk fátumnak, hanem azt a természeti parancsot, hogy a férfinak kell a nő. Szóval – akármit beszélnek a feministák – a nőnek minden értéke és – fatalitása is természetesen a férfiban van. Csakhogy persze így, s ez értelemben aligha lehetne az Athénée vegyes asszonytársasága előtt kellő hatással konferálni.
Steinheilné, ez a bizonyos beteg, hiperhisztériás Steinheilné, miért volna ez fatálisabb nő másnál. Kevesebb szerencsével egy auvergne-i zsákhordó veszi el, akire mos, akinek ő ma is békésen főzne, s aki hálából minden este eldöngetné őnagyságát. Íme, a La Femme Fatale népszerű magyarázata, megoldása s tudományos igazsága. És emellett Madame Steinheil nem volna kevésbé fatális nő, mint így, csak éppen Párizs nem ismerné. De istenem, elég az az üdvösséghez, élethez és lényeghez, hogy az embert Párizs vagy Budapest ismeri?
Pesti Napló 1909. február 17.
A. E.
