185. HOGYAN CSINÁLÓDNAK AZ ESEMÉNYEK?
185. HOGYAN CSINÁLÓDNAK AZ ESEMÉNYEK?
Párizs, február 10.
[Saját tudósítónktól.] Párizsban meghalt egy nagyon öreg asszony, egy nagyon nemes asszony, egy előkelő matróna, akit a fájdalom tett hosszú-életűvé. Hozzátartozói, sőt komoly orvosprofesszorok állítják, hogy 1869-ben már szinte hihetetlen volt, hogy csak három évig is élhessen. Jött a porosz–francia háború, jött Sedan, az asszonynak volt két fia, s mind a kettő elesett a csatatéren. Ősi babona szerint erre meg kellett volna hasadnia a két hadnagyfiát temető, gyönge anya szívének, de nem ez történt. Könnyes arcát égre emelte, tépett szívét megacélozta, törékeny testét megerősítette ez a szörnyű tragédia. Élt, sírt az emberi kor legvégső határáig az az asszony, akit boldog korában csak így-úgy, mesterségesen tudtak életben tartani a doktorok. Ugye nem nagy, nem is furcsa, nem is szenzációs eset, de itt Párizsban nagyon megnőtt. Arról szeretnék ma írni valamit, hogy csitri dolgok, apró kázusok miért nőnek meg Párizsban? Kurta erre a válasz: mert Párizsban minden eseménynek néhány százezer idegrendszer és fantázia segít – nőni. Nincs esemény és semmit sem ér az esemény, ha nincs hozzá nagy tábor, mely éhesen, gazdagítóan csapjon rá. Mint ahogy Goethe Faustja is halott betűk gyűjteménye, raktára, kriptája volna, ha ezer és ezer hivatásos vagy hívatlan kritikus hozzá nem tette volna a saját lelkét. Elképzelek Debrecenben egy olyan matrónát, mint akiről fönt írtam, s elképzelem, hogy így marad életben, s így hal meg. De kivételes, nagy dolog, hogy ebből nálunk esemény legyen, mert az eseményhez nem esemény kell, de sok-sok érzékeny ember-lény, aki ért, lát és fölfúj.
*
Meghal az öreg Coquelin, s egy párizsi lap megkérdez egy tucat híres színészt és színésznőt: mit éreznek. Mindenki pózol, mivel semmi körül sincs annyi póz, mint a legvalóbb valami, a Halál körül. Akad egy asszony, Susanne Desprès, aki legalább úgy akar pózolni, hogy közönséges ne legyen, mely lehetőségtől ő igazán és becsületesen fél. Tehát az el nem ismert Sarah Bernhardt II. azt válaszolta, hogy őt abszolute nem érinti a nagy Coq halála. Ez – ismétlem – szintén póz volt, mint akármelyik bömbölő és ruhatépő, gyászos nyilatkozat, de legalább eredeti akart lenni. És szinte úgy tetszik, hogy a francia Ibsen-apostolnőnek a nagy és keserű Suzanne-nak van egy kis igaza, amikor az útjában álló, lelketlen, hagyományos, igazán komédiás ágálás prototípusát, az öreg Coq-ot, így siratja el. De micsoda esemény lett itt Párizsban ebből a pár, bosszús szavú, talán pózos, de talán jogos nekrológból. Szinte meg merem jósolni hogy Suzanne Desprès-t ez a nagy fölháborodás, mely kegyeletlen szavai nyomán támadt, hamarabb méltó érvényesüléshez juttatja, mint gyönyörű, nyugtalan színész-zsenije. Ez arra is jó lesz, hogy Suzanne Desprès ezután még kevésbé akarjon lelkével és zsenijével eseményt csinálni. Az esemény a százezrek produktuma, s ha valaki zsenije ellenére valaki lesz, ezt annak köszönheti, hogy akarattal vagy akaratlanul botrányt csinált.
*
Hamilcare Cipriani olasz ember, forradalmár, öreg, szegény ember, híres ember. Valamikor majd az okos író sok pénzt fog szerezni, ha ennek az embernek az élettörténetét megírja. Ez a nyugtalan, viharos életű optimista hős, ez a szép, öreg anarchista most örökölt húszezer frankot. Egy idegen asszony hagyta reá végrendeletileg, egy tisztelője, akit a vad Hamilcare talán sohse látott. És ő, Cipriani, nem fogadta el ezt a pénzt, holott szegény ember, s holott elfogadhatta volna például – pártcélokra. Nem, őneki nem kell senki pénze, mikor ő éppen a pénzben látja az emberiség megalázó rabszolgatartóját. Hangsúlyozom, ez a Hamilcare Cipriani egy nagyon-nagyon koldus ember. És itt él, a pénzistenítő, legtipikusabban burzsoa metropolisban, Párizsban. De még így se lett volna esemény a Cipriani esetéből, mert Párizsban élnek ám más furcsa bogarak is. Egyáltalában ez a Párizs, nem hiába régi és konszolidált társadalom fővárosa, gyönyörűen bővelkedik emberekben, akiket mi, a Lajtán túl s a Balkán felé nem értünk meg. Itt élnek sokan eleven tagadások, emberek, akik egy élettel, saját életükkel tiltakoznak a Pénz uralma ellen. Csakhogy esemény mindebből csak akkor lesz, ha az embernek vannak apródjai, akik az ilyen dolgokat elhelyezik – a lapokban.
Pesti Napló 1909. február 14.
Ady Endre
