193. VADAK, TÖRPÉK, MAJMOK
193. VADAK, TÖRPÉK, MAJMOK
Párizs, április 13.
[Saját levelezőnktől.] Voltak Európának és a mai civilizációnak cifra korszakai, hősiesek, ostobák, gyászosak és komikusak, de cifrább korszak még nem volt a mainál. A keresztes hadjáratoktól a francia forradalomig, Vald Pétertől Marxig, Páduai szent Antaltól Nietzschéig sokféle görcs állott már belénk. Volt düh-korszakunk, hit-korszakunk, álom-korszakunk, könny-korszakunk, de utálni még sohse utáltuk kifejezetten, hangosan magunkat. Most itt tartunk, az undornál. Párizsban, Budapesten, New Yorkban, Tabrizban, a mai civilizáció homo sapiense megutálta önmagát.
Nem tréfa ez, nem a megvénhedt, a sok kultúrától megzápult polgári társadalom csődje, mint sokan állítják. Nem is a Szokratészek vagy a hordóbölcsek, nem a Diogenészek arisztokratikus különcsége, de általános undor, mivel hát demokráciában élünk. Elérkezett a tömegekig a nagy magános Emberek embergyűlülete, s ha a tömeg nem is hallott még Nietzschéről, de Nietzschét követi. Nem véletlen dolog az, hanem olyan okvetlen, mint egy lángész megjelenése, hogy most Párizsban az emberek önmegvetősdit játszanak. Íme, az új humanizmus, a szociális lény kultusza, az ember-pártolás dicsekvő érmének – másik oldala. Párizs mindenféle népe odacsődül, ahol megcsúfolva látja a híres, büszke, telhetetlen embert, saját fajtáját.
*
A Clichy-bulváron az afrikai oázisok fekete vadembereit mutogatnák, degenerált, vagy még ezután civilizálódó embertestvéreinket. S az embereket nagyon helyes ösztönnel sokkal jobban érdekli ez a fekete község mint egyik lap körkérdése, hogy melyik a legjobb francia vers. A Jardin d’Acclimat[at]ion-ban kétszáz törpe embert mutogatnak, kikről impresszáriójuk azt állítja, hogy németek. Párizs persze már csak azért is elmegy, hogy nyolcvan centimétereseknek lássa a pomerániai óriások népét. Ám ez a liliputi ország, embereivel, azaz emberkéivel, produkcióival nem egészen német. Megállottam egy kis, öreg uracska előtt, aki alig volt nagyobb, mint egy szegfűszál, s elszóltam magam hangosan:
– Szegény kicsi ember, kicsi a feje, a szíve, mindene, s mégis milyen öreg.
– Bizony öreg – sóhajtotta vissza idegen kiejtéssel, papagáj-hangon, de magyarul az én öreg uracskám.
Magyar törpe, negyvenesztendős lesz. Nagyváradról való, s két törpe testvérével együtt itt van. Milyen furcsák, érthetetlenek, megmagyarázhatatlanok: egy pici véletlen, s nem lennének gnómok. Vannak közöttük házastársak, de gyermekük nem lesz, magvuk szakad, mint a vén családok sarjának vagy a zseninek.
Az Olympiában pedig Monsieur et Madame X., két bölcs csimpánz, két szegény csoda-majom issza a pezsgőt. Automobiloznak, pezsgőznek, csinosan, ízlésesen eszik a halat, bicikliznek, és tele vannak ambícióval. Ha egy-egy mutatványuk nem kap elég tapsot, dühöngenek, akárcsak a Comédie- vagy Nemzeti Színház valamelyik örökös tagja. Mindenesetre enni szebben tudnak, mint sok demokrata kör bankettjén. Okosabbak, mint Consul I. és Consul II., híres csimpánz-elődjeik, ezek a majomsztárok.
*
És Párizs tapsol Afrika vadjainak, a törpéknek, a majmoknak, kik intelligensebbek sok bretagne-i halásznál s egy bihari pakulárnál. Tapsol, miként tapsolni szokott a csoda-gyermekeknek, a pipázó fókáknak, a gyilkost-felhajtó rendőrkutyáknak. A tömegek öntudatlanul eljutottak Nietzschéig, s gyönyörködnek az emberi fajzat megcsúfolásában. Aiszoposz La Fontaine Kipling, előttük és utánuk mindenki elbújhat e nagyszerű gyászosságában is nagyszerű szimptoma előtt. Ez a csömör, ez a szíves hajlandóság a vad-emberek, ember-torzok és emberkedő állatok iránt olyan sokat jelent, hogy le sem meri írni az ember. Egy Stirnerbe öntött Maeterlinck talán el merné mondani szépen és tudományosan egyszerre, mit jelent az, mikor a homo sapiens így mulat? Mit jelent az, mikor vadembereken szörnyszülöttökön, majmokon és reporter-kutyákon keresztül nézzük le magunkat?
Minden nagy, fájdalmas emberi gondolatnál Shakespeare égiháborús szótárából kell kérni szavakat. Nagyon szerencsétlen lehet a mai ember, ha már nem büszke arra, hogy – ember.
Pesti Napló 1909. április 18.
A. E.
